Madárünnep – a Tatai Vadlúd Sokadalom

A madarak régóta foglalkoztatják az embert. Sok vallásban az égnek, a holtak égbe szállott lelkének, a szabadságnak, s magának az embernek a szimbólumai. A lúd is számos szimbólum hordozója: a házastársi hűség jelképe, a párban repülő vadlúd jó egészséget hoz. Egyszerre lunáris és szoláris szimbólum, mert ugyan a Napot követi, de vízimadár. Közvetítő ég és föld között. Szimbolizálhat férfiasságot, hitvesi boldogságot, fényt, inspirációt. Vajon meg fogom-e tapasztalni mindezt a legjelentősebb magyarországi „madárünnepen”, a Tatai Vadlúd Sokadalmon?

A kora hajnali keléskor már arra gondolok, hogy vadludak tízezrei éjszakáznak a tatai Öregtavon – az ország legrégebbi, jelenleg alacsony vízállású halastaván. El kell érnem a legkorábbi személyvonatot a Déliben, hogy még napfelkelte előtt Tatán legyek, ahol minden évben november utolsó szombatján (idén ez november 26-ára esett) rendezik meg a Vadlúd Sokadalmat, amely immár valóságos fesztivállá érlelődött. De ezt csak a helyszínen tapasztaltam meg. Utastársaim bóbiskolnak, a tatai Tóvároskert állomáson élénkülnek meg, nagy csoport – köztük sok fiatal – száll le, kezükben fotós állványok, vállukon fényképezőgépek.

Útközben, szaporázó lépteik közben arról beszélgetnek, hogy vajon szerencsések lesznek-e az időjárással, mikorra várható a kihúzás, amikor a madarak tízezrei indulnak el a tóról a környékre élelmet keresni. A tájékozottabbak, akik figyelik a már hetek óta itt tartózkodó ludakról szóló híradásokat, tudni vélik, hogy 40–45 ezer vadludat számoltak meg naponta. Egymásnak mesélik azt a felvételt, amelyen egy róka sompolygott a parton, hogy a szerinte alvó zsákmányra lecsapjon. De mint a délelőtti előadásokból kiderült, a madarak agyának csak a fele pihen, a másik fele éber, vagyis félszemmel figyelték a rókát, és magukban jót mosolyogtak, amikor azt látták, hogy a róka elsüpped az iszapban, nem is merészkedett tovább.

Leérek a tatai Öregtó partjára a Fellner Jakab tervezte Vízivágóhídnál, újra megörülök a két vízimalomból kialakított Malom és Kacsa rendezvényháznak. A parton – a még napfelkelte előtti kissé ködös szürkületben – már százak álldogálnak, sétálnak a tavat fürkészve, messzelátóval, fényképezőgéppel felszerelkezve. A távolban a tóról felszálló pára védelmében csíkokban tömörülve alszanak még a vadludak. A nyolc óra utáni napfelkelte nem tör át a ködön, így a madarak nem mozdulnak, de elkezdenek beszélgetni egymással, ez fokozatosan erősödik, mintha biztatnák egymást: „most már aztán induljunk el, mert nem marad ennivaló!”. Hangjuk morajlássá erősödve betölti a város által körülölelt Öregtavat és környékét. Csodálatos élmény lehet erre ébredni Tatán…

Az Építők parkja felé eső partszakaszon sátrak hosszú sora mutatja, hogy itt egy nagyszabású természetvédelmi, kulturális rendezvény közepébe csöppenünk. Itt már ezrek állnak, és fürkészik a tavat, hallgatják a Duna-Ipoly Nemzeti Park munkatársainak, közöttük Orbán Zoltánnak szellemes ismertetését a madarak életéről. Úgy beszélnek róluk, mint emberszabású élőlényekről, ahogyan Selma Lagerlöf svéd írónő, a Nils Holgersson csodálatos utazása a vadludakkal című könyv szerzője is: „Vagyunk úgy néha egy-egy állattal, hogy akaratlanul is kételkedünk – állat-e vajon? És szinte félünk tőle, mert hátha elvarázsolt ember.”

A sok ezer kilométert utazó, csodálatos, kitartó, bátor madarak iránt, akik egészen a távoli Szibériából, a tundrák felől érkeznek szinte menetrendszerű pontossággal minden évben, mindenkiben nő a kíváncsiság és az elismerés. Most egy kicsit kevesebben vannak, mint tavaly, amikor 65 ezer egyedet számoltak meg. A parton beszélgető szakértők szerint ebben közrejátszik az Ukrajnában zajló háború és az aszályos időjárás is. Ezek békeszerető madarak, akik egy város közepén találnak időszakos otthonra. Tata városa éppen az ő zavartalan itt tartózkodásuk érdekében tiltotta be a szilveszteri tűzijátékot – elsőként az országban. Ez is közrejátszott abban, hogy 2018-ban Tata Európában ötödikként nyerte el a Ramsari Város címet.

A kihúzás most nem egyszerre történik, hanem kisebb rajokban, mintha a vadludak nem tudtak volna megegyezni abban, hogy „na, induljunk el egyszerre a tataiak és az idelátogatók örömére”, hanem feltartották a kihúzást, hogy sokáig élvezzük a látványt, amiben az Öreg-tó nyugati partján lévő, most a ködből csak a körvonalaikkal mutatkozó épületek és tornyok – a dombtetőn a volt piarista gimnázium és rendház méltóságos tömbjei, mögöttük a Fellner-kilátó és a Nagytemplom két tornya – alkotnak valóságos díszletet. Olyan az egész, mintha a madarak maguk is élveznék a színdarabot, holott ők a főszereplők…

A történések folyamatosak, interjúk készülnek polgármesterrel, a szervezőkkel, a szakértőkkel. Az idén 22. éve megrendezett Vadlúd Sokadalom (maga a megnevezés is mennyire találó!) megnyitóján Michl József polgármester ajándékkal lepi meg Füri Andrást, az idén 25 éves Duna-Ipoly Nemzeti Park igazgatóját. Majd országos körkapcsolás kezdődik azon helyszínek felhívásával és beszámolójával, ahol az áttelelő vadludak és társaik nagyobb számban fordulnak elő. A helyszínek: Biharugra, Hortobágy, Tisza-tó, a kardoskúti Fehér-tó, a Csaj-tó, a Kiskunság tavai, a Kis-Balaton, a Velencei-tó végében lévő Dinnyési-fertő, a pátkai és a zámolyi víztározók, a soponyai és a rétszilasi halastavak, a Hanság és a Fertő-tó.

A tatai Öreg-tó most az ország „közepe”, már ami a lúdféléket és társaikat: a nagy liliket (amiből a legnagyobb számban fordulnak elő), a nyári, a tundra-, a vörösnyakú ludat, a kis liliket, az apácaludat, az örvös és a bütykös ásóludat illeti. Összesen sok százezer áttelelő madárról számolnak be hangulatos módon. A tatai Öreg-tó ennek a nagyszabású természeti csodának a központjává vált. Érdemes megemlíteni a rendezőket: a már említett Duna-Ipoly Nemzeti Parkot, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületet Halmos Gergő igazgatóval, a Száz Völgy Természetvédelmi Egyesületet Csonka Péterrel. Szerteágazó környezet- és természetvédelmi munkásságuknak a Vadlúd Sokadalom az egyik legjelentősebb seregszemléje. Erről tanúskodnak a bemutató sátraik, a kiadványaik, de mindenekelőtt a vezetőik és a munkatársaik, akik egész álló nap fáradhatatlanul a kilátogatók rendelkezésére állnak. A rendezvénysátorban előadások hangzanak el, a gyerekek számára kézműves foglalkozások vannak. A kitelepülő árusok között egyetlen bóvliárust sem találunk, a termékek összhangban vannak a rendezvény ökológiai jellegével, a környezet- és természetvédelmi kultúrával.

A végére marad egy igazi kulturális csemege: az idén első alkalommal kiírt Birdo – Az év madárfotósa pályázat eredményhirdetése a Malom és Kacsa rendezvényházban. A fotópályázat három elkötelezett magánember kezdeményezésére született, ők: S. Takács Zsuzsanna kommunikációs szakember, aki évekig vezetett egy környezetvédelmi témájú blogot, Czeglédi Andor, aki egy olyan cégcsoportnak a vezetője, amelyben a társadalmi felelősségvállalási programjuk része a környezetvédelem, Awad Abdel Halim Doris, aki környezetvédelmi programokkal, ökocímkével, erdészeti támogatásokkal foglalkozik. Már maga a pályázati kiírás is garancia a hagyományteremtésre, hiszen a felhívásukra közel háromezer fotó érkezett, a rostálás után megmaradt csaknem ötszáz fotót értékelte a kiváló fotós és természetvédelmi szakemberekből álló bíráló bizottság. A terem falairól ihletett pillanatokban megragadott madárportrék tekintenek ránk, megcsodálhatjuk őket repülés közben, sajátos viselkedésükbe pillanthatunk be, az ég és föld között különleges hajnali vagy alkonyati fényben megjelenő madarak igazolják mindazt, amit a madarakról mint szimbólumokról az elején mondtunk.

Fáradtan, de élményekkel telve bumliztam haza. Emlékezetes nap volt, hála a rengeteg lelkes szervezőnek, Tata városának, de mindenekelőtt a vadludak sokadalmának, akiket remélhetőleg nagyon sokáig itt tudunk tartani a tatai Öreg-tavon és környékén!

A szerző építész, volt országgyűlési képviselő