Kelemen András

Vélemény és vita

Országunk a fejekben és a valóságban

Történelmünk utóbbi több mint öt évszázada nem volt alkalmas arra, hogy a világban tartósan kedvező képet alakítsunk ki magunkról. Viszonylag kicsiny közösségünk számára ezt meg is nehezítette mindenekelőtt az a folyamat, amelynek során az újkori gondolkodás a keresztény Európa gondolatának visszaszorultával a távolba űzte, majd mára szinte meg is semmisítette a kontinensen lakók közös kultúráját. Ezen belül a mi magyar világunkban pedig a középkorban szárba szökkenő európai jellegű kultúránk az újkor kezdetén „két pogány közti” helyzetbe szorult. Ennek ugyan nagy volt az ára (az ország szétszakadása), viszont eközben lepattant rólunk a közös latin máz, és társadalmi mozgalommá vált a hitújítás, anyanyelvünk kiművelése és az újkori nemzetfejlődés.

Azonban eleve másodrangú szerepre ítélt minket, hogy az irányítás kikerült a Kárpát-medencéből. Hosszú történelmi korszakokon keresztül a világpolitikában az Osztrák Birodalom volt a minket is magában foglaló, meghatározó erő. Ez így volt még akkor is, amikor kiegyeztünk, és társállamként működtünk. Végső soron minden szellemi és anyagi erőnk egy Ausztria köré szerveződött birodalmat szolgált. Ha megkíséreltük az önállóságunk megteremtését, az csak Ausztriával szembeni törekvésként fogalmazódhatott meg.

Bezárkózásunk a Habsburg-hatalom megcsontosodásával fokozatosan alakult ki a két világrendszer határán. Ezt csak fokozta a Kárpát-medence – egyébként kivételesen tökéletes – földrajzi egysége. A belső kapcsolatok sűrű hálója ugyan élt, de nyugat felé a hírek rólunk egyre inkább bécsi szűrőn át kerülhettek „az Óperencián túlra”. A magyarellenes hatalmi politika miatt figyelmünket teljesen lekötötte országunk, alkotmányos rendünk megóvása. Itthon kialakult a külvilág iránti érdektelenség, az „Extra Hungariam non est vita”-szemlélet; viszont hazánkról és népünkről az említett szűrőn keresztül torz kép jutott el a fejlett világba. Ennek romboló mértékét pedig épp elzártságunk miatt kevesen vehették észre – még kevesebben tehettek ellene. Nem tudtuk felismerni a világot uralmuk alá hajtó nagyhatalmak részéről jelentkező veszélyt, miközben a nemzetté alakult kis szomszédaink meg tudták nyerni a világ rokonszenvét, a magyarokat állítván be Kárpát-medencei elnyomó hatalomnak. Keserű szendvics közepében voltunk: egyfelől hozzáláncolva egy minket folyamatosan megbénítani törekvő birodalomhoz, másrészt az oszmán pusztítás után is önálló országépítési lehetőségtől megfosztva, tömeges betelepítésekkel átalakított országot területében fenyegető és az Orosz Birodalom balkáni törekvését saját épülésükre és területszerzésekre kiaknázni vágyó balkáni országoknak és a birodalmon belüli szakítóerőknek kiszolgáltatva.

Ebben a helyzetben elvesztettük lehetséges barátainkat. Ennek jellemző példája Scotus Viator („a vándorló skót”)-ként ismert Robert William Seton-Watson (1879–1951) brit publicista, történész és politikai aktivista. Ő kezdeti magyarbarátságból váltott befolyásos magyarellenességre. Az 1848–49 révén egy rövid időre a világ rokonszenvében fürdő magyarokról fokozatosan a társországban és onnan továbbterjedve kialakult egy olyan kép, hogy felkeléseink a hatalom ellen pusztán összeférhetetlenségünkből fakadó „ribilliók” voltak. Még a honfoglalásunkat is, amely az itt élő lakosság és egy jól szervezett pusztai állam szerencsés egymásra találása volt, ellenünk fordították. A nyugati ember elhihette, hogy Magyarországon ázsiai – vagyis értelmezésükben barbár – betolakodók a helyi népek alávetésével uralkodnak, és így tulajdonképpen csak magyar urak vannak; magyar nép nincs is. Ezért sem rázhatta meg a világot a trianoni országszaggatás, amikor mindenkinek kanyarítva Szent István országából, csupán a kifosztott, csonkolt maradékot hagyták meg nekünk. Az ország pedig mintegy idegméregtől megbénítva, tehetetlenül tűrte testén a szabdalást. Vezetésre hivatott urai nem ragadták meg a gyeplőt. Úgy tűnt, hogy ezer év után az állam megszűnt, és ami területéből megmaradt, az életképtelen lesz.

Ebből a helyzetből tört ki a nemzet, és egy emberöltő alatt újjáépítette és megerősítette a magyar kultúrát. A második világháború azonban ismét egy földtörténeti katasztrófa erejével csapott le ránk. Utána pedig a szovjet birodalom sárkánya falt be, és szakított el Európától. Néhány év kellett csak, hogy a tűrhetetlen anyagi és szellemi kifosztás robbanókeveréket alkosson: s 1956-ban akkora lángot vetett, hogy az az egész világ szemében leleplezte és így végül is megbuktatta a szovjet rendszert. Európát felébresztette: lökést adott a végül 1957-ben aláírt Római Szerződéshez, amellyel létrejött az Európai Gazdasági Közösség (EGK).

1989-ben fordult a világ. De nem hozta el a békét. Ma pedig újra beszorítva vagyunk a nagyhatalmi törekvések és a nyugati világ értetlensége közé. Ám végre levehettük magunkról a bilincset, és így lehetőségünk van megjelenni a magunk valójában a világ előtt. Megtapasztaltuk, hogy az országimázs szükséges. Addig nem is figyelnek fel ránk, amíg nincs képük arról, hogy milyenek vagyunk, és mit is akarunk. A Habsburg Birodalom minket leminősítő, gyarmatosításunkat szűkségesnek hirdető propagandája helyébe mostani szövetségeseink csinált értetlensége lépett. Ehhez erkölcsi alapot adnak az ellenünk írott vagy teljesítményeinkről „megfeledkező” külföldi és hazai értékelések. Emlékszem olyan angol kiadványra, amely a 20. század nagy eseményei közül egyszerűen „kifelejtette” 56-ot. Viszont sajnos azt sem feledhetem, hogy még a millennium táján is olyan tabló érkezett hivatalos úton hazulról Strasbourgba, amely mozaikszerűségével és a középpontba állított Supplex Libellum Valachorummal (a dákóromán ébredés okmányával) tulajdonképpen Trianont sugallta. Akkor a román nagykövet vendégeit mind a mi poszterünk elé vezette, és diadallal mutogatta, hogy íme, a történeti jog a magyarok szerint is mellettük szól. Amikor ezt szóvá tettem, a Nemzeti Kulturális Örökség miniszterhelyettese akadémiai érvekkel próbálta védeni, hivatkozva arra, hogy a feladattal az MTA Történettudományi Intézetének főigazgatóját és az ő legfelkészültebb munkatársait bízták meg. De azért mégiscsak ráérzett a kozmás szagra, mert ugyanakkor ígéretet tett arra, hogy az anyagot „a továbbiakban nem támogatjuk, és nem utaztatjuk tovább”. Az eset azonban nem volt egyedi. A szlovákokkal közös képkiállításunkra ugyanott, az Európa Tanács ülésterme előtti közös kiállításunkon a Gömörről szóló tablókon csak szlovák felirat volt olvasható. A közös szervezés eredménye az az üzenet lett, hogy Gömör, vagyis szlovákul Gemer tulajdonképpen nem is magyar.

A hazai rombolók tiltakoztak a Szent Korona köztudatba vitele ellen is. A koronakutatással hivatalból foglalkozók egyike például fájlalta, hogy ebben a kérdésben nem kérték ki a szakemberek véleményét, mert az alakuló kormányzati elképzelés szerinte téves. A kormányfő ugyanis arra hivatkozott, hogy múzeumban csak a holt dolgokat kell őrizni, és nem a Szent Koronát. De hogy a Vae victis!-elv változatlanul működik, az bizonyítja két igen fontos népi kezdeményezés sorsa. Az egyik az úgynevezett Minority SafePack. Ezt a FUEN-nek rövidített nevű, a nemzeti kisebbségek védelmére létrejött európai szervezet indította, és az Európai Bizottság már a kezdetekkor, 2013 őszén elutasította a kezdeményezés bejegyzését. Így a FUEN-nek a luxemburgi bíróságon kellett pereskednie már csak azért is, hogy egyáltalán elindíthassa az aláírásgyűjtést. Tartott a per 2017-ig (!). Ezután 2018. április 3-ig összegyűjtöttük kilenc tagállamból a szükséges egymilliót meghaladó hiteles aláírást azért, hogy az Európai Bizottság (EB) kezdeményezzen jogalkotási eljárást a nemzeti kisebbségek jogvédelme ügyében. Nem kis munkával elnyertük az Európai Parlament támogatását – de az EB mégis elutasította. Az aláírások birtokában a FUEN megint perre ment, és a luxemburgi bíróság is az EB-nek adott igazat: nincs szükség a témakörbe vágó jogszabályokra. Ez lenne az egyenlege egymillió európai polgár kérésének?

A másik európai népi kezdeményezés a Székely Nemzeti Tanácsé volt: a Kohéziós politika a régiók egyenlőségéért és a regionális kultúrák fenntarthatóságáért. Ennek célja a nemzeti kisebbségek lakta térségek anyagi és szervezeti erősítése, a többivel egyenlő helyzetbe hozása. Az Európai Bizottság ebben az esetben is elutasította a kezdeményezés nyilvántartásba vételét. Ezért a kezdeményezők keresetet nyújtottak be az Európai Közösségek Bíróságához. Előbb ezt elutasították, majd másodfokon, hatéves pereskedés után indulhatott el az aláírásgyűjtés a tagállamok területén. A covidjárvány miatt két évre elnyúló aláíráskampány után végre révbe látszott jutni az SZNT polgári kezdeményezése. Az erőviszonyokat és a szándékokat reflektorfénnyel világítja meg, hogy Románia, ahonnan pedig igen sok aláírás származik, mindezzel mit sem törődve megtámadta a Minority SafePack kezdeményezést. A lassan évtizedes küzdelemben annyit értünk el, hogy ugye engedélyezik nekünk: kérhetünk egyenjogúságot biztosító európai jogalkotást. Ám a jelenlegi EB láthatóan nem kívánja ezt megtenni – még ha milliónyi aláírás áll is a kérés mögött. (Nem azért téptek szét Trianonban, hogy most, akár száz év után felemelhessük a fejünket.)

S ha az EU vezetése – mint az Oroszország elleni megtorló („szankciós”) intézkedések hosszú sora is mutatja – nem törődik az európai polgárok érdekeivel, biztonságával és jólétével, akkor hogyan számíthatna erre Magyarország, a magyar közösség? Hiszen amíg ellenvetés nélkül belesimultunk a fősodorba, az alatt is folytatódott országunk kifosztása. Hát hogyan is várhatunk támogatást, amikor vonakodunk. Az „éltanuló” Magyarország így lett a Nyugat fejcsóválással kísért fenegyereke. Addig fogadtak el és dicsértek némi leereszkedéssel bennünket, amíg akár saját kárunkra is hajlandók voltunk követni a központ kívánalmait. Amióta nem mindig, azóta ömlik minden csatornán a minket lemosó vád.

Mit tehetünk ebben a helyzetben? Forduljunk ismét befelé? De ez már egyszer romlásunkra volt, áttörték falainkat, és felnyitottak. Megmaradt országunk olyan terület, amely csak akkor életképes, ha külkapcsolataira épít.

Először a világba vetett magyarok eszméltek. Tapasztalván, hogy a nagy nemzetközi könyvtárakban az utódállamok felfogásában írt kötetek találhatók csak meg, s az igazunkat alátámasztó okmányok, szakmunkák és összegzések vagy eltűntek, vagy meg sem születtek, a kanadai Magyaródy Szabolcs köré csoportosult magyarok elkezdték feltölteni a könyvtárakat több nyelven magyarságismereti munkákkal: könyvekkel és digitális rögzítőeszközökkel a nagyvilág számára (honlapja magyar nyelven: Magyarcorvinuslibrary.com, angolul: Hungarianhistory.com).

Fokozatosan politikusainkban is megérett a tapasztalat, majd lassan társadalmunk is ráébredt arra, hogy a fontos ügyekben igenis, kell a hangját hallatnia, mert hivatalaink enélkül lélektelenül képviselnek minket. Lehetnek és kellenek is nemzeti irányító szerveink, és ezek meg tudják szervezni a rólunk szóló híreket, ki tudják fejteni közös érdekeinket. Erre szolgált az első Orbán-kormány idején az Országimázs Központ, és a külhoni magyarok érdekérvényesítését szolgálja 2007 óta a Brüsszelben működő Magyar Nemzeti Közösségek Európai Érdekképviseleti Irodája (a HUNINEU Iroda). A jelenlegi kormányban pedig működik Kovács Zoltán nemzetközi kommunikációért és kapcsolatokért felelős államtitkár hivatala.

Legutóbb, most novemberben pedig a Merre tart Európa a globális felfordulás korában? című konferencia keretében hivatalosan is újabb kaput nyitott nekünk Európában a Mathias Corvinus Collegium (MCC) brüsszeli központja. A Magyar Hírlapban korábban már foglalkoztam az Európa jövőjét firtató álmeghallgatás-sorozattal (Ön-agyonülésezés, 2021.12.17. és Milyen legyen Európa?, 2022.1.20.). Ha ki akarunk törni abból a helyzetből, hogy azonnal a szőnyeg alá söpörjék kérdéseinket és javaslatainkat (mint ahogy tették ezt a kisebbségvédelmi népi kezdeményezések esetében, sőt az említett, az EU jövőjét firtató konferenciasorozatok kapcsán is), akkor nekünk kell fórumot biztosítanunk a bírálat szabadságának és kiállásunknak a számunkra és kontinensünk lakói számára fontos értékek mellett. Ennek újabb lépése lehet a most induló MCC Brussels. Amennyiben sikerül magunkat jobban megértetni a világgal, és megszólítani emberek millióit a nyugati világban, az lenne az igazán pozitív országkép hazánkról. S ehhez mi kell?

Orbán Balázs, az MCC kuratóriumának elnöke szerint „hazánknak a nemzetközi versenyben is helytállni képes, magabiztos és magyaros észjárású új generációra van szüksége”. Bizony, mert különben erőtlenek maradunk a jövőért folyó harcban, amelyben tollpehelyként fújnák el magányos építkezésünket az egymásnak feszülő világerők.

Hiszen József Attila már kilencven éve vetítette elénk látomását: „Forgolódnak a tőkés birodalmak, / csattog világot szaggató foguk. / Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak / s mint fészket ütik le a kis falut.”

Ezzel a nekivadult erővel szemben tán kilátástalannak tűnik felvenni a harcot. Egyetlen lehetőség: az emberiség valóságérzékének maradéka. Amikor álszent világnézeti makutyi dumákkal lökdösnek a Tajgetosz szélére, akkor a legfontosabb, hogy terjesszük a valóságot. Az a gyermek, aki kimondja, hogy a király meztelen, megdöntheti a hazugság egész birodalmát!

A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke