Katari kabarék

Nézem a katari futball-világbajnokság mérkőzéseit. Már amelyiket persze, de úgy nagy általánosságban igyekszem figyelemmel követni ezt a monstre, mindinkább kabarésorozatra hasonlító nagy eseményfolyamot.

Bizonyos szempontból már maga a helyszín is kabaré. A nemzetközi futballéletből nyilván oly jól ismert, köztudott nevű-múltú-hírű és respektusú ország, a maga több mint extrém, nekünk riasztóan idegen szokásaival, muszlim egzotikumaival, sört tiltó, burnuszos-bajuszos-szupergazdag olajsejkes-úszómedencés világával – uram, atyám, hogy jön ide Pelé Brazíliája, Puskás meg Albert, netán Szoboszlai és Szalai Ádám Magyarországa vagy – akár – a jó öreg Stanley Mathews Angliája vagy a nagyszerű Beckenbauer nyugatnémet focivilága?

Ám a kabaré mindennapi világa folytatódik. Olyan csapatok képviselik az Európa és Dél-Amerika által száz éve reprezentált világfutballt, mint Szenegál, Ausztrália, mi több, a – másban – nagyhatalom Dél-Korea és a nagy-nagy, legyőzhetetlen-dicsőséges Egyesült Államok. (A Szovjetuniónak anno legalább volt némi futballkultúrája, emlékszünk Jasinra meg Blohinra, ugyebár.) Ám még ez is hagyján, a leginkább szimpatikus, nemsokára, megjósolom, jelentős futballnemzetté váló Japán mellett meglepően jó Dél-Korea vagy a némileg a mi ’56-os melbourne-i helyzetünkhöz hasonlítható szituációban vergődő Irán, ezt még kifejezetten jó is látni, élvezetes és tanulságos figyelni.

Csakhogy ott van a mindinkább kabaré-főszereplővé váló német válogatott, mely nemcsak nyíltan és roppant visszataszító módon politizál, de összességében, általában is oly nevetségessé, szánalmassá, régi jó, pökhendi germán magabiztosságában annyira ellenszenvessé is vált, hogy az már bravúrosnak mondható. (Mindez színvonalas foci helyett – szegény Hoeness, Gerd Müller meg Beckenbauer…) Azután az angolok, akik Irán ellen vitézkednek, de a nem túlzottan futballnagyhatalom Egyesült Államokkal szemben már úgy járnak, mint Kanék kínja júniusban ellenünk. (Ah, Wolverhampton…)

És az egész vébé antivébé jellege, a fene nagy rongyrázás, a tenger pénz és a fényűző, gyönyörű stadionok meg az annyit emlegetett katari metró (??) ellenére… Itt kérem, nincs fiesta, és ezek az éjek igenis véget – sokszor keserű véget – érnek, nincs Nélküled-szerű dalolás és nincs az az önfeledt, utánozhatatlanul egyedi futballünnep, ami a labdarúgás játék- és sportalapjellege mellett mindig egészen egyedi ünnepkaraktert adott a vébéknek. Amitől oly emlékezetes a ’66-os angliai, a ’78-as argentínai vagy akár – bizony! – a 2018-as oroszországi világbajnokság...

Még az is – kifordítottan, másféle előjellel – szintén a kabaréműfaj tartományába tartozhat, hogy a derék és köztudottan hangyaszorgalmú és kitartású, pedáns japánok, „Ázsia poroszai”, a németek gyönyörű legyőzése után kitakarítják az stadiont, takarítás és rendcsinálás közben egyszerre idézve Hirohito császár, a szamurájok meg a haikuk szellemét, valószínűleg szimultán. Minden, de minden olyan nem nekünk való, olyan idegen, olyan nem-a-mi-világunkbéli ott. És éppen ettől válik már-már groteszkké, szokatlanul bizarrá, kicsit pongyola kifejezéssel kabarészerűvé az egész.

Miközben becsülettel felkészült, nagy tudású, lelkes, óriás múlttal és kiváló futballhistóriával rendelkező nemzeti válogatottak állnak itt és amott, a dolog körülbelül úgy fest, mintha egy rögtönzött utcai csoportképen több jól öltözött, rokonszenves, értelmes és érdeklődő arckifejezésű urat jó néhány fura küllemű és viselkedésű, legalábbis kétes elemnek tűnő figurával közösen, velük jól összekeveredve fotóznának, s látszana is a képen, hogy egyiknek-másiknak már félrecsúszott a nyakkendője, koszos lett a zakója és jócskán kitüremkedett az inge a nadrágból… Holott ez, világbajnokság lévén, úgy tudom, a legkiemelkedőbbek, a jók között is a legjobbak rivalizálásának, csatáinak terepe kellene legyen. Valahogy nem igazán hat annak.

Hallom, többen sajnálkoznak, hogy az olaszok, sőt, mi magyarok sem vagyunk ott Katarban, itt és így, a látottak alapján pedig bőven helyünk lenne, mily nagy kár, enyje-bejnye. Nem osztom a vélekedést. Persze hogy jó lett volna, ha… persze hogy éppenséggel beférnénk mondjuk a házigazda Katar és Ausztrália közé, de… talán jobb is így. Mostanság, amikor a nyolcvanas évek második fele óta, idestova négy évtized után a magyar futball végre kezd megtérni abba az irányba, amit a nemrégiben újra teljes terjedelmében lejátszott 6:3 jelképez (de az 1966-os brazilok elleni 3:1 szinte ugyanennyire), ráadásul a nemzet rejtekező szelleméhez is – végre, végre! – felzárkózni kezdvén: nekünk nem a kabaré műfaja való.

Himnuszok és eposzok, költemények és ízes, jó elbeszélések univerzuma annál inkább. Kellér Dezső konferanszain vagy a kis Kaboson jókat lehetett röhögni, akárcsak Rejtő Jenő poénjain – de amit anno Gera Zoltán 2016-os térdre hullása, Negonak a magyar címerre adott csókja, Szalai Ádám és Dzsudzsák Balázs búcsúkönnyei, a hűséggel az elszakított Dunaszerdahelyen maradó Kalmár Zsolt visszatérésének megindító mellékízei úgy együttesen jelentettek – távol van Katartól. Ami nem baj. Sőt. Nietzsche azt írta, számtalan hajnalpír van, amely még nem virradt fel. Igen.

A szerző író