Píszípofon

Az elmúlt napokban két, a katari labdarúgó-világbajnokságon készült kép keringett az internetes oldalakon. Az egyiken a német válogatott tagjai szájuk elé tett kezekkel demonstráltak a politikai állásfoglalások tiltása ellen, s ha már a nemzetközi szövetség előírása alapján Katarban nem játszhatott csapatkapitányuk szivárványos karszalagot öltve, valamennyi játékos szivárványos cipőfűzőt húzott; míg a másik fotón a mérkőzés után örömittas japán szurkolók kaján mosoly kíséretében másolják a németek szájtakarását.

Újszerű megközelítése mindez a sporteseményeknek, hiszen több mint egy évszázadon keresztül teljesen természetes volt, hogy a sport a teljesítményről és nem az aktuális politikai irányvonalak hirdetéséről szólt, s bár nyilvánvalóan rángógörcsöket kapott Hitler 1936-ban a berlini olimpia idején Jesse Owens minden egyes győzelmétől, de a békát le kellett nyelnie.

Egy-egy elvetélt kísérlet ugyan akadt, amikor a véleménynyilvánítás szabadságára hivatkozva egyesek megpróbálták áttörni a falat, de a legutóbbi évekig a sporttól sikerült távol tartani a politikát.

Csakhogy napjainkra megérkezett a politikai korrektségnek nevezett agymenés, a píszí, amely minden téren kisajátítja a véleménynyilvánítás határait, azaz lényegében előírja mit is kell gondolnunk, s aki nem áll be a sorba, az olyan billogot kap, ami elől még az antarktiszi télbe sem lehet elmenekülni. Az indiai kasztrendszer nagyvonalúan elnéző a páriákkal szemben ahhoz a gyűlölethez képest, ami a píszí képviselőiből árad.

Aligha véletlen, hogy píszífronton éppen Németország jár az élen, hiszen nagy hagyománya van náluk a szélsőséges elkötelezettségnek, a kirekesztésnek, a megbélyegzésnek; most éppen a tolerancia nevében intoleránsak a központi elvárásoktól elkalandozó gondolatokkal szemben. A véleménynyilvánítás tehát nem szabadon választott jog, hanem kötelesség arrafelé, s ha valaki ezt elmulasztja, vagy szabadon mer dönteni, akkor ünnepelt sztárból gyorsan a pokol legmélyebb bugyraiban találhatja magát. A Németországban született, de török ősökkel rendelkező világbajnok labdarúgó, Mesut Özil tudna minderről mesélni, aki saját kárán tanulta meg a leckét, miután találkozni merészelt a píszíkörökben elfogadhatatlan török elnökkel, Erdogannal.

Egy korábban idolnak számító másik világbajnok, Lothar Matthäus – őt magyar szövetségi kapitányként is megismerhettük – valami hasonlóra számíthat, pedig rossz tapasztalatai alapján roppant visszafogottan értékelte a japánoktól elszenvedett 2–1-es vereséget, amikor úgy fogalmazott: „Az emberi jogokkal és a csapatkapitányi karszalaggal kapcsolatos viták, valamint az, hogy a szurkolók ihatnak-e sört vagy sem, nem hagyják érintetlenül a futballistákat”.

A játékosként 150-szeres válogatott, világ- és Európa-bajnok szakember úgy érzi, Németországban túl sokat tárgyalnak bizonyos témákról, amelyeket a játékosokon keresztül akarnak megüzenni a nagyvilágnak, és ez elvonja a focisták figyelmét a lényegről, a futballról.

Még visszafogottabban, de lényegében ugyanerre utalt a belga válogatott csapatkapitánya, Eden Hazard is, amikor a németek kudarcáról kérdezték.

A győzelemmámorban úszó japánok persze könnyen mulattak, karikírozhatták a német labdarúgókat, Katarból nem Németországba vezet az útjuk, a Távol-Keleten a píszí is más.

A szerző vezető szerkesztő