Kő András

Vélemény és vita

A „röviden” aforizmái

Azt hiszem, kimondhatjuk, hogy a tiszta, érthető írás és beszéd nem rátermettség vagy tehetség kérdése, hanem általános követelmény. Azt is írhatom, hogy hovatovább udvariasság is

Püthagorasztól származik az alábbi mondat: „A legrégibb és legrövidebb szavak – az igen és a nem – igénylik a legalaposabb gondolkodást.” Mennyire igaz! Frank Crane, a 19–20. században élt amerikai református lelkész, esszéíró ítélete pedig így hangzik: „A nem és az igen az emberi lélek tömören megfogalmazott függetlenségi nyilatkozata.” Akkor is így van ez, ha az igent és a nemet olykor nehéz kimondani. Különben is: a körülírt igenek és a körülírt nemek korát éljük.

Hogyan is állunk a rövid fogalmazványokkal? „Nem érek rá röviden írni” – így kezdi Széchenyi István egyik levelét. A világos művészi rövidség több munkába kerül, mint a terjengős iromány. Erről Pascal is vallott 1656-ban: „Nincs időm arra, hogy rövid levelet írjak Önnek, így aztán hosszút írok.” De idézhetem Kossuth Lajost is: „Nem volt időm rövidre vonni, mi szótengerben terült előttem.” A rövidség azt jelenti, hogy éppen annyit mondunk vagy írunk, amennyit saját szempontunkból fontosnak ítélünk, s amennyit a téma, vagy az ügy megkíván. Radnóti Miklós elgondolkoztató sorai: „Barátaim, ha rövid a papír / az ember akkor apró verset ír, / higgyétek el, a rövid is elég, / meghalok, s úgyis minden töredék.” Polonius mondja a Hamlet második felvonásában, a második színben: „Azért, rövidség lévén lelke minden / Okos beszédnek, a szóár pedig / Csak teste rajta és kül cifraság / Rövid leszek.” Miközben Shakespeare a neki nem tetsző figurákat szójátszóvá teszi. Milyen érdekes: a rendkívüli jelző rövid ideig tartó cselekményt jelez, legalábbis így érezzük. A jó színmű soha nem túl hosszú, a rossz színmű soha nem elég rövid. A hosszú szó gyötrelme a fülnek és a nyelvnek, s mégis akadtak emberek, akik művészetnek vélték, ha rőfös szavakból faragtak verset. Horatius a 147. versben dicséri Homéroszt, hogy a trójai háború elbeszélését nem ab ovo, azaz Léda tojásán kezdi, hanem mindjárt in medias res, a dolog közepébe vág.

Az élet túl rövid ahhoz, hogy a számunkra fontos szavakat eltitkoljuk. Ki kell mondanunk például azt, hogy „szeretlek”. Itt jut eszembe Szobotka Tibor vélekedése: „A női »igen«-ben sokkal kevesebb »nem« van, mint amennyi »igen« van, a női »nem«-ben.” Csattanós, igaz aforizma!

Azt mondjuk, hogy a legrövidebb életű írásos műfaj az újságban megjelent tárca: másnap napvilágot lát, és holnapután elfelejtjük. Apropó tárca, Gyulai Pál mondta: „A tárca olyan mű, amelynek terjedelme meg van szabva, mint a zsemlyének.”

Azt hiszem, kimondhatjuk, hogy a tiszta, érthető írás és beszéd nem rátermettség vagy tehetség kérdése, hanem általános követelmény. Azt is írhatom, hogy hovatovább udvariasság is. (Ajánlom e mondatokat az országgyűlési képviselők figyelmébe.) Ha a politikusokat vesszük górcső alá, elmondhatjuk: bizonyos esetekben előfordul, hogy a stílus jelentősége felülmúlja a mondanivalót. És ilyenkor elfelejtjük a beszédhibás előadást is.

Végezetül álljon itt három megmosolyogtató aforizma, amelyek nem nélkülözik a komolyságot sem. „Van, aki hosszan fejezi ki magát, hátha közben eszébe jut valami.” (Feleki László) „Egy jó beszédnek [és írásnak] olyannak kell lennie, mint egy nő szoknyájának: elég hosszúnak, hogy elfedje a tárgyat, de ahhoz elég rövidnek, hogy felkeltse az érdeklődést.” (Winston Churchill) „Röviden és homályosan fogalmazzatok!” (Bonaparte Napóleon)

Mindegyik aforizma jellemzi azt a személyt, akitől származik…

A szerző újságíró