Domonkos László

Vélemény és vita

Tisztelegve

Nagy és igaz emberek távozásakor az ember először nem is tudja, a megrendültség vagy a túláradó szeret-tisztelet gigászi erőinek engedjen-e. Azután a megrendült tisztelet olyan mozdulatlan tisztelgésbe változik át, amilyet különösen szép vigyázzállásba merevedett, daliás és szép katonaembereknél látni, amikor észre lehet rajtuk venni, hogy az előírásos tiszteletadás kötelező mozdulatai közül megnyugtató, derűs mosollyal elővillan az őszinte emberi megnyilvánulás. A kötelezettségbe ágyazott önkéntes, önálló, elszánt, mélyen emberi vélekedés és akarat, gondolat és érzelem. Ami már nem „katonás”. Sokkal, de sokkal több annál.

Ilyesféle tisztelgésbe kell most dermedni, azt hiszem. Azóta, hogy megtudtam: 98. évében megszűnt egy gyönyörű, csodásan nagy élet, egy igaz, tiszta ember – az egyik legnagyobb magyar – élete, azon gondolkodom, hogy ahányszor a kortárs átél hasonlót, mindig a kortárs szó jelentéstartalmának gyönyörűségén is el lehet meditálni. Micsoda óriási szerencse, mekkora ajándék, micsoda jutalom, hogy kortársai lehettünk Pákh Tibornak, aki nemcsak élő legenda volt már régóta, de az 1956 utáni magyar életben voltaképpen az egyedüli, igazi nagy magyar ellenálló is, akihez talán csak a nagyszerű Krassó György hasonlítható.

Átéltem mestereim és ideáljaim – Csoóri Sándor, Csurka István, Hornyik Miklós, a szegedi Nikolényi István – halálát, de Pákh Tibor még tőlük is különbözik. Más. Egyetlenegyszer találkoztam vele, egy feledhetetlen estét töltöttünk együtt 2006. március 28-án a Thököly úti Tolcsvay-klubban – az est végén közös kiadónk, a Masszi által megjelentetett, Szálegyedül című kötetét dedikálta „sok szeretettel és nagyrabecsüléssel”. Ám hogy őt mennyire nagyra lehetett és kellett becsülni: ezt akkor már, szerencsére, elég sokan tudtuk a zsúfolt előadóteremben. Szerényen, csöndesen és határozottan, a kősziklaemberek eltökélt gyémántkeménységével beszélt, méltóan a tényhez – ahogyan RETÖRKI-s kollégám, Kiss Gy. Csaba írta róla –, hogy hosszú időn át szinte egymagában képviselte azt, amit nemzeti ellenállásnak nevezünk. Igen, szálegyedül. Ebben a hősies alaphelyzetben volt igazi hős, a szó lehető legteljesebb és legigazibb értelmében. Úgy kellett ránézni – úgy is néztünk rá sokan, tanúsíthatom –, ahogyan a megtestesült, hús-vér valójában előttünk álló mítoszi alakokra, legendákra, csodafigurákra néz az ember, ha megadatik neki, hogy fizikai valójában ott állhat mellette, vele szemközt, kezet foghat vele. (Pongrátz Gergely és Wittner Mária közelében éreztem hasonlót. Meg amikor előttem állt Déry Tibor, a Szerelem írója vagy éppen anyaszentegyházunk feje, a Szent utódja, Joseph Ratzinger, azaz XVI. Benedek pápa.)

Pákh Tibor történelmi – magyar nemzeti és egyetemes emberi – jelentőségét, szinte páratlan nagyságát, megkockáztatom, ma még csak nagyjából sem igen lehet felmérni. Úgy-ahogy kapiskálhatjuk döbbenetes erkölcsi nagyságának, herkulesi eszmei-elvi erejének páratlanságát, de ez még mindig igen kevés, messze nem elegendő. A haláláról hírt adó Tudós-Takács Ernő azt írja róla igen tömör, lényegi összefoglalásként, hogy „a létező összes eszközzel megpróbálta elpusztítani a diktatúra – a kivégzést leszámítva. Kezdték a Gulágon. Folytatták ötvenhatban, amikor ő is lövést kapott. Aztán ötvenhat után, amikor bátor és okos leleplező írásaiért hosszú-hosszú börtönre ítélték. Hiába akarták elkapni a társait, Pákh Tibor nem vallott. Jogász. Jogásznyelven utasította vissza a vallomástételt akkor, amikor társairól kérdezték. Kevés per végén kerülnek egyedül a börtönbe. Legtöbbünket könnyen vagy nehezebben, de meg lehet törni. Őt nem lehetett.”

Igen. És mert ilyen mesebelien – mégis abszolút valóságosan –, ennyire  bátor, ennyire héroszi módra megtörhetetlen volt, hát megpróbálták elektrosokkokkal kiölni belőle a lelket. Vagyis ellopni. Ez sem sikerült. Nem is sikerülhetett. A hősök, az igazán nagy emberek, ősi evidencia, elpusztíthatatlanok. Pákh Tibor az volt. Ezért hát, tudjuk, voltaképpen meg sem halt. Ő tényleg csak elköltözött máshová. De ott is az marad, mint ideát. És éppúgy tisztelgünk majd ott is előtte, feszesen és átélten őszintén, mint eddig és mint itt.

A szerző író