Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

A „veszedelmes vetélytárs” Mesterkönyve

Szobakatedra. Legyőzte-e vajon Gárdonyi Mikszáthot? – tesszük föl a kérdést

Legyőzte-e vajon Gárdonyi Mikszáthot? – tesszük föl a kérdést az Egri csillagok, A láthatatlan ember, az Ida regénye (és a szintén maradandó értékű Isten rabjai) írója halálának centenáriumán, melyre a kultusz jellegéből adódóan legnagyobb gonddal Egerben készülődtek október végén. Az évfordulós emlékezések magát a kultuszt is alakítják, ilyenkor nagyobb lendületet kap a művek „újraolvasása”, a szöveg és hatás értelmezése. Mikszáth Kálmán félig tréfásan nevezte Gárdonyit „veszedelmes vetélytársnak” az 1890-es Figurák ajánlásában. Az 1898-ban megjelent Az én falum novellaciklus után azonban már komolyan gondolhatta a fenyegetést – állapította meg Móricz 1933-as irodalmi portrériportjában, aki Gárdonyi újdonságát abban látta, hogy „az ő parasztjai jelennek meg legelőször a magyar irodalomban, mint lelki életet élő emberek”.

Ezt a lelkiséget hangsúlyozta Ravasz László, Sík Sándor és Herczegh Ferenc. Ravasz szerint a lelki jelenségek megragadására a természet kínált analógiákat, innen jutott el az író a természethez, majd a természetfelettihez és a metafizikához. Sík Sándor kiemelte, hogy „a lélek szuverenitását, a halhatatlanság hitét és a szeretet evangéliumát” hirdette, illetve az írói magatartásformák szintézisét látjuk benne és életművében. Herczegh Ferenc az erkölcsiséget, az elbeszélői hang költői erejét, a rejtőzködő szemérmességet, az emberi lélek naiv szakrális ábrázolását, a lélektani folyamatokat méltatta. „Az élet külső eseményei nemigen érdeklik, ő főleg arra kíváncsi, ami a lelkekben történik. […] A nyelvében, ebben a pompás, szófukar, a szöget mindig a fején találó magyar nyelvben, nemes zenei ritmus lüktet. Ez természetes is, mert körülötte föld és ég, fű és fa, az egész mindenség állandóan muzsikál. Alkalmasint ő a magyarság legtisztább erkölcsű, de mindenesetre legszemérmesebb költője. Egész erkölcsi felfogása emelkedett és előkelő.”

Az írói magatartásformák szintézise Gárdonyit az attitűdvizsgálat szempontjából is inspiráló alkotóvá emeli, és közelíthetünk hozzá a költői erejű írói nyelv felől. 2011 óta november 13-án ünnepeljük a Magyar Nyelv Napját, s mikor az Anyanyelvápolók Szövetsége ebből az alkalomból rendezett ünnepi eseményei között böngésztem, az íróasztalomon lévő, kevésbé ismert (bár sokáig hírhedtként kezelt) műre, a Titkosnapló című könyvre – vagy eredeti címén a Tibetan Grammar kötetre – esett a tekintetem. Gárdonyi 1915 végétől halála évéig, 1922 tavaszáig titkosírással vezetett naplót, s noteszeiből állt össze a Morfiumcseppek, a Mesterkönyv, a Címszavak a drámáról, A természet kalendáriuma, a Más szóval a szót! című fejezet és két beszédvázlat.

A titkosírásos feljegyzések olvasásához szóló „eligazítóban” Z. Szalay Sándor röviden vázolja, hogy Gilicze Gábor és Gyürk Ottó együttesen – de két különböző úton, ugyanarra az eredményre jutva – fejtették meg a feljegyzéseket 1969-ben. Gárdonyi az 1910-es években (s már 1906-tól, az Isten rabjai írásától kezdve) az emberi és alkotói világkép átformálásán dolgozott, a nyilvánosság előtt azonban az új felismeréseiről nem kívánt vallani. „A modernség változó körülményeihez igazított, alapos-csendes önújítási folyamat volt ez – írja Z. Szalay – [… s] azzal a kíméletlen őszinteséggel, ahogy ember csak önmagával, illetve a naplójával beszélgethet.” (1916-os jegyzetei például arról tanúskodnak, hogy munkájának értékét és értéktelenségét egyaránt látta; ráeszmélt, hogy „több realizmussal” kell írnia, kevés karakterrel dolgozik, s nagyobb érzékenységet kíván tőle „az élet sok miliője”. Rögzíti, hogy bármilyen rövid a „testi jellemzés”, mellé kell állítania a lelki vonatkozásokat. 1921 tavaszán még azt remélte, ha van még tíz éve, pótolhatja e hiányosságokat…

A Morfiumcseppek aforizmái önreflexiók, a Mesterkönyv bejegyzései ars poeticai vallomások, esztétikai nézetei – a rezgés, szeretet, kedvesség, szenvedély, szenvedés, extázis; az ezeket hordozó karakter, ellentézis, szituáció, miliő; a jellemzés módjai, irányelvei – körvonalazódnak belőlük. Arról is beszél az író, hogy a mesénél fontosabb a karakter, a láthatónál és elgondolhatónál a szív és az érzés, a műgondnak pedig a nyelvben is tetten érhetőnek kell lenni. A Természet kalendáriuma rámutat az átlényegítés módjára: hogyan születhet az ismeretből az élővilágba vetített, a miliő hangulatát erősítő képsorozat. A „csak íróművészeknek” szóló, nem „piacra” szánt szinonimaszótár valóságos kincsesbánya a választékos és költői, érzékletes nyelvi kifejezést becsülők számára. Ez a nyelvhasználati tudatosság is jelzi, hogy Gárdonyi szókincsének gazdagsága nemcsak a választékosságban, a ritka variánsok alkalmazásában, de „a szavak súlyának, hangulati-tartalmi árnyalatainak megfelelő pontosságában” is megnyilvánul.

Madarász Imre a Mesterkönyvről írt esszét az Agria folyóirat őszi Gárdonyi-emlékszámában. Megjegyzi, hogy félrevezető lehet a cím: a Tibetan grammar nem tibeti írásra utal – noha Gárdonyi már Feszty Árpád irodájának munkatársaként, a millenniumi ünnepségek előtt megismerkedett a Feszty Szalonban a keleti filozófiákkal –, inkább metafora, mert a majdani kódfejtőnek ezt üzente: „Gratulálok, ha megfejtened sikerült: a magyar nyelvnek magas, elzárt Tibetjébe találtál kaput.” S igaza van Madarásznak: okulhatnánk a „mesterkönyv” újraolvasásából; és Gárdonyinál (hasonlóan Kosztolányihoz) a lelkiség és nyelviség szerves kapcsolatára is számos példára bukkanunk.

S nem elfelejtve a kezdeti kérdést: igen, Gárdonyi „legyőzte” a nála tizenhat évvel idősebb Mikszáthot, aki a Noszty fiú esete Tóth Marival utószavában ugyan már kereste a magyar regény jövőbeli útját, de ő ezt akkor még a riportban látta, míg Gárdonyi az Ida regénye című utolsó (csak két évvel a halála után megjelent) munkájában a lélektani regény lehetőségeit mutatta föl. 2005-ben pedig „látható” lett a győzelem. A Nagy Könyv százas listájának legnépszerűbb ötven magyar regénye közé három Gárdonyi- és két Mikszáth-mű került. Az abszolút győztes az Egri csillagok lett; 17. (összesítésben 35.) helyen végzett a Szent Péter esernyője; majd Gárdonyitól a Láthatatlan ember, ismét Mikszáthtól a Fekete város; és fölkerült az ötvenes magyar listára az Ida regénye is.

A szerző irodalomtörténész