Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Nemzetek, tovább!

Miért van ma háború? Miért rémkép az éhség, a félelem, a hideg Európában? A válaszért néha el kell távolodni a mától, vissza az időben, mert onnan jobban látszanak a valódi szándékok. Itt a jelenben a fától néha valóban nem látjuk az erdőt. A mai mesterségesen összekuszált szellemi viszonyok összezavarnak. Miért van a világon háború? Megkérdeztem Einsteintől.

Nem tért ki a válasz elől. Jól ismert grimaszait is feledte. Egészen elkomorodott, mielőtt válaszolt volna. Aztán szabatosan kifejtette, hogy világkormány létrehozására van szükség. Tudtam, hogy ez a gondolat azóta létezik, amióta az emberiség nemzetekre majd államokra (esetleg fordítva) oszlott, mégis megdöbbentem. Szememben a nemzet kétségkívül fontos és hasznos szubsztancia. Ez független az olyan különbségektől, mint amilyenek fennállnak egy „nemzetállam” vagy egy domináns nemzet állam (például az orosz birodalom), vagy akár egy sokféle etnikumból összegyúrt mesterséges „nemzet” állam között. Utóbbira az Egyesült Államok a legjobb példa.

Einstein eszmefuttatása a világkormányról végül is a szuverenitás kérdésére lyukadt ki. Ameddig a szuverén államok nagy hatalom felett rendelkeznek – így ő –, a háborús veszély elkerülhetetlen. Kár lenne tagadni, ez így van. Következtetése ebből az, hogy a hatalmat – akkor ezt Einstein szinte azonosította az atomtitokkal – egy világkormányra kell bízni. Ezt a világkormányt pedig kinek is kellene létrehozni? Hát a katonai nagyhatalmaknak, az Egyesült Államoknak, Szovjetuniónak és a Brit Birodalomnak. Itt közbeszóltam, utalva arra, hogy ennek nem lenne jó vége, ha másért nem, hát azért, mert egész kontinensek és nemzetek sokasága menekül e birodalmak ölelő karjaiból. Köztük mi is itt Közép-Európában a Szovjetunió vasmarkából. Vagy éppen India a britek koronája alól. És akkor éppen ezek alkossanak világkormányt? (Mint látják, igazamba vetett hitem egészen felbátorított.)

Az ellen egyenesen óvást (vétót) emeltem, hogy a világkormány „alkotmányát” a Szovjetuniónak kellene elkészítenie. Jóváhagynia pedig a három nagyhatalom egy-egy képviselőjének. Ellenkezésemet látva Einstein kissé tanáros lett, szeméből eltűnt a cinkos vidám tekintet, és kötötte az ebet a karóhoz. Csak ezek hárman dönthetnek! „Hat, hét vagy több ember működése bizonyára csőddel járna.” A többi nemzetnek adna jogot, hogy távol maradhassanak, de valahogyan biztos benne, hogy csatlakoznának. Merthogy a világkormánynak joga lenne, hogy beavatkozhasson, ahol egy kisebbség elnyom egy többséget, vagy bizonytalanságot teremt. Vagyis lényegében bárhol – vetettem közbe gúnyosan –, bármikor és bármiért. (Könnyű dolgom volt, mert én már ismertem a „demokráciaexport” gyakorlatát, meg a különféle „cikkelypolitikát”; a jogállami kritériumok zsaroló, zsarnoki fegyverét.)

A rendszer ellentmondásosságát talán Einstein is érezte. Kell-e a világkormány zsarnokságától tartani? – tette fel maga a kérdést. „Nem egészen képtelenség” – válaszolta. És akaratlanul kimondta azt az érvet, amellyel a célt alá lehet támasztani. Amit a mai háborúságok szolgálnak. A migrációs háború, vírusháború, orosz háború, energiaháború. „A világkormány feltétlenül jobb a háborúnál.” Meggyőződéssel mondta. És én, aki a háborúnak még a gondolatát is kivetettem a szívemből, egy pillanatra meginogtam. Értettem a mester érveit és mégsem tudtam elfogadni. Idő kellett, míg rájöttem, hogy örök dilemmáról van szó: világkormány (azaz zsarnokság) vagy háború. Sem háborút, sem zsarnokságot el nem fogadhatunk. A válasz is pofonegyszerű: se háború se világkormány.

De miért feltétlenül zsarnokság? – kérdezte Einstein. Mert létrehozói és működtetői a többiekkel szemben csak zsarnoki eszközökkel léphetnek fel. E szempontból szinte mindegy, hogy belül demokráciák vagy diktatúrák. (Egyesült Államok és a Szovjetunió.) Ennek ellenkezőjét hinni szép romantikus utópia. Saját bőrünkön érezzük a zsarolást, csalást, fenyegetést. Einstein most már türelmetlenül felelt: ha nem jön létre ez a világkormány belátás útján, szükségképpen más úton létesülne totális hatalom, azaz erő útján. Mind a ketten elkomorodtunk.

Tudtam én, hogy Einstein, amikor világkormányát sürgeti, valójában az atomháborútól félti az emberiséget. És mit hallunk hetek óta? Ki hogyan fenyeget az atomfegyverrel, beleértve az ukrán vezetést, a (volt) brit miniszterelnököt és az orosz elnököt. Utóbbi persze okosabban: mi nem vetjük be, csak, ha… Fenyegetnek a NATO és Oroszország háborújával. Egy szovjet gyártású ukrán irányítású rakéta már be is csapódott Lengyelország területére. S ezek a „szakértői” biggyesztgetések a „piszkos bombáról”.

A világkormány 1945-ben nem jött létre, nem is jöhetett, de valahogyan recsegve-ropogva mégis létrejött valamiféle világkormányzás. Ezt hidegháborúnak hívták. E világkormányzás valójában a félelmen alapult. Aztán teltek múltak az évtizedek, a félelem kissé alábbhagyott. A béke új ambíciókat teremtett. Végül a Szovjetunió és a Varsói Szerződés kiesésével furcsa űr támadt. Az Egyesült Államok maga próbálta megvalósítani a világkormányzást, de mivel az egy bizonyos egyensúlyra épült, szükségképpen kudarcra volt ítélve. Háborúi Észak Afrikában, a Közel-Keleten, Afganisztánban, a Balkánon nem megoldották a konfliktusokat, hanem elmélyítették. Mondhatnám: egyik sincs lezárva. Erődemonstrációi Kínával és Oroszországgal szemben végül elvezettek egy nyílt és nagyon veszélyes európai háborúhoz. Az orosz vezetés megtette azt a szívességet, hogy ránk szabadította a háborút, a félelmet, a nélkülözést, így gyorsítva meg újra a világkormány létrehozásának folyamatát.

Félünk már eléggé? Fázunk már eléggé? Van már élelmiszerhiány? Semmivé válnak megtakarításaink, bizonytalanná a gyermekeink, unokáink jövője? Itt a megoldás: a világkormány. (Egyelőre európai méretekben, de Európa már régen amerikai zsebben.) Féljél már! Fázzál már! Éhezz már! Kapkodj levegő után! Este sötétedés után ki ne merj menni az utcára! Fogd be a szád, mert megjárhatod. Bámuld a televíziót vagy a közösségi médiát. Alkalmazkodj, vagy lecserél a cég, ahol dolgozol, az állam, ahol élsz. Van elég jövevény. Pótolható vagy. És ha veled veszik a magyar nyelv, Ady, Radnóti, Vörösmarty: kinek fáj? Heine, Mickiewitz, Servantes: kit érdekel? Dosztojevszkij, Tolsztoj, Turgenyev: direkt jó, ha írmagja se marad. Mindent megold a világkormány! Világnyelv. Világkultúra. Világtörvény, világszabály. És ha nem vagyunk magunk az univerzumban jön a világok harca és így tovább, tovább.

Látom, hogy Einstein is érzi az amerikai magáncégek elképesztő hatalmának súlyát. Szó szerint megkérdőjelezi, hogy befolyásuknak megfelelő felelősséget viselnének. Mindig visszatér az atomenergiára, de ma már ezt a kételyét bőven kiterjeszthetjük. Most, ebben a pillanatban úgy érzem, az emberiségnek nagyobb kárt fog okozni az informatikai robbanás, mint az atomenergia valamikori felszabadítása. Nem látok a jövőbe, nem tudom, hogyan alakul a sorsunk. De egyetértek Einsteinnel: elviselhetetlen, hogy egyes magáncégek olyan hatalom felett rendelkeznek – kontroll nélkül, teszem hozzá én –, ami veszélyezteti a jövőt. Ilyen hatalmas cégeket állami támogatás (megrendelés) nélkül nem lehetett volna létrehozni és ma sem lehet működtetni. Összefonódás. Hol ebből a kiút? Állami kontroll – mondják sokan. De ezek általában „multinacionális” vállalatok. Vagyis több országra, nemzetre kiterjedő cégek. Hát akkor a világkormányt – élénkül fel még utoljára a kócos tudós.

Semmiképpen. A béke megteremtésének módja nem a zsarnokság, uniformizáltság. Épp ellenkezőleg. Harmóniába rendezni mindannyiunk szabadságát, kultúráját – sőt érdekeit –, csak a zsarnokság elutasításával lehet. Van mód megakadályozni, hogy nemzet nemzet ellen, ország ország ellen támadjon. Tartsuk magunkat őseink és a természet parancsához: ne éhezz, ne szomjazz, ne fagyoskodj! Állj ellen minden kísértésnek. Légy önmagad, ne uralkodj és ne tűrd magad felett a zsarnokságot. Nemzetek, tovább!

A szerző történész