Rakéták, ködgubában

„Kísértetes nálunk az Ősz / S fogyatkozott számú az ember: / S a domb-kerítéses síkon / köd-gubában jár a November.” Ady egyik legnagyobb hatású versszakának sorai rendkívüli, különleges fénytörésbe kerülnek mostanában. A lengyelországi rakétaaffér (jobb híján nevezzük így) sok egyéb mellett azt is megmutatta, hogy a hírverés, a híradások özöne, a néhány évtizede médiának nevezett tömegkommunikáció mi mindenre és hogyan is képes. És a média nemcsak az úgynevezett negyedik hatalmi ág, miként a rendszerváltozás óta olykor (joggal) emelgetik – de időről időre mintha legelső számú hatalmi potentáttá, mindent meghatározó világpolitikai tényezővé lépne elő. („A sajtó nagyhatalom”, a kommunizmus vége felé már az elvtársak is kezdték kapisgálni, mondogatták is, „sajtóirányítás” helyett mindinkább komázni akarván.)

Hihetnénk, hogy a szenzációhajhászás, az intézményesített rettegtetés, mindennek kóros-beteges felfújása, gólemmé növesztése az úgynevezett bulvársajtó sajátja. Sajnos nem ennyire szép a menyasszony. Nem volt véletlen, hogy a november 15-i rémisztő estén – hosszú idő óta talán először – különböző politikusok a világ különböző pontjain meglepő egységben figyelmeztettek a hírek, a híradások alapos megszűrésére, fokozottan kritikus szemléletére és józan, higgadt felülvizsgálatára szólítva föl az érintetteket. Majdhogynem ez kellene hogy a minimum legyen – ha egyszer majd talán megpróbálunk legalább részben rendet vágni a médiumok mindinkább elordasodó vadonában.

Évtizedeket töltöttem el a sajtóban, az írottban is, televízióban is, bőven van tapasztalatom arról a lélektani („embertani”) tényező-együttható seregletről, amely irányítja, meghatározza, mondhatnám azt is, determinálja az úgynevezett sajtómunkások, a médiában dolgozó többség – főleg a nyolcvanas évek vége után odakerültek – alapállását az információk, hírek, az események tálalása terén.

Egykoron – még 1996-ban – készült Robert Redford főszereplésével A hírek szerelmesei című, nem éppen kiemelkedő művészi színvonalúnak nevezhető film. Valahol hirdették, s a címet, hirtelen ötlettől indíttatva kivágtam, és kitettem a szerkesztőségi értesítő faliújságra. Húsz percen belül úgy eltűnt, mintha sohasem lett volna ott. Vagy mintha legalábbis nyomdafestéket nem tűrő malacságok sorozatát tettem volna közkinccsé. (Meglehet, utóbbi esetben hosszabb ideig ottmarad.) A jelenségen érdemes elgondolkodni. Mintha a kollégák tudatalattijának elevenjébe vágott volna, mintha nagy, nemkívánatos leleplezési kísérlet lett volna ezen az ártalmatlan kis papírdarabkán. Merthogy valamiféle torz, beteges vonzalomról, sajátságos „hírértékvonzalom-perverzióról” vagy valami efféléről (is) szó van a sajtóban dolgozók tekintélyes részénél, csekély mértékben az úgynevezett korszellem, a divat és a globalizálódás-amerikanizálódás nem éppen üdvös hatásairól, nagy és vélhetően döntő mértékben azoknak köszönhetően. Mintha titkos, rejtett, nagyfokú kéjt okozna a kihegyezett, szélsőségesen túlzó, bombasztikus fogalmazásmód, az örök emberi-befogadói rettenetre, lerohanásra, szenzációra való kiéhezettségre utazó, azt a lehető legalaposabban ki- és felhasználó „tálalás”. Ezt várják el a főnökök, ezt várja el az olvasó, a néző. Mi aztán tudjuk, mi kell nekik. Adjuk is. Akiknek mindez nem tetszik: csak néhány akadékoskodó, szerencsétlen őskövület.

Úgy lehet: ezekkel a kísértetekkel teli ez az ősz erre, mifelénk. (Is.) És az emberek száma, ha fogyatkozott is („megfogyva bár, de törve nem…”), a sík váltig dombkerítéses, november pedig, igen, a november tényleg ködgubában jár. A fenti módon adagolt hírzuhatagok által elködösített gubában .

Rakéták és híresztelések csapódnak itt és ott, robbanások és hírdörejek hallatszanak, nemcsak a lengyel–ukrán határ közelében, de itt, Budapesten is, elég lemenni a boltba és szóba elegyedni a jópofa, évtizedek óta jól ismert tulaj-asszonysággal. Katika a világ legtermészetesebb hangján közli, hogy a már régóta ismert áruszállítási nehézségek legfrissebb oka immár, hogy az meg amaz a gyár is „leáll”, nem bír többet termelni, mert nincs pénz, energia, se élet, se irodalom, jövell az armageddon, meg úgy egyáltalán, pusztulás és dögvész, az apokalipszis lovasai már itt, a sarkon dübörögnek. „Én nem is tudom, Lacikám, mi lesz még itt.” Ismerős, nem?

Szeretnék magamban dühödt iróniával gratulálni néhány egykori és sajna még mai is kollégámnak nevezhető egyénnek (sajna, hogy annak kell neveznem őket), együtt a sok-sok roppant tanulékony, feltörekvő ifjú és ifjabb tehetséggel – íme, a vetés ily látványosan beérik, hölgyeim és uraim, mindegy az, lengyel határszél vagy a budapesti belváros… És hogy a miniszterelnök, a kormány higgadtságra, nyugalomra, józanságra – tovább gondolva – a józan paraszti ész átgondolt, normális használatára – int: ugyan kit érdekel? Különben is, tudvalevő, ezek csak lopnak, no kapcsold csak be, mit mondanak hírekben?

És mondják. Ködgubában. Ködösítve, rettegtetve, rakétákkal és anélkül. Meddig még?

A szerző író