Ezt a kérdést ugyan egy kommunikációelméleti, közéleti narratológiai vagy médiaetikai kurzuson is föl lehetne vetni, a „ki beszél ki helyett” szerepszituációját kiegészítve a retorikai és stilisztikai vonatkozásokkal – értve alatta, hogy mi célból és hogyan zajlik a beszéd –, most azonban egyiken sem, hanem egy irodalomórán tárgyalunk róla.
A szemináriumi teremben hideg van – talán még az ajánlott 18 fokot sem éri el a hőmérséklet –, Kányádi Sándor költészete viszont arra a másfél órára fölmelegít, ha nem is a végtagokat, a lelket legalább melegen tartja. A kerettantervben az általános iskola első osztályától a nyolcadikig szerepelnek Kányádi-versek (a törzsanyag és az ajánlott művek között egyaránt, alsóban mesék is), mi pedig, az éppen előadást vállaló tanító szakos hallgató prezentációjának folytatásaként, elidőzünk egy-egy poétikai mozzanatnál. Óvatosan azt is tanácsolom, hogy a katedrán előbb tegyék majd félre a tankönyv „magyarázatait”, inkább arra ösztönözzék a diákokat, hogy maguk hozzák létre az értelmezést. Ez ugyan nehezebb, ha az eligazodást nem segíti például a nyelvi központozás, a mondatokra tagolás, így viszont még erősebb az értelmezés szabadsága. Utána össze is hasonlíthatják a saját jelentésképzésüket a tankönyvivel – és korántsem biztos, hogy az utóbbinak lesz igaza. Mert mindig az olvasónak van igaza.
Felidézem, hogy ebben a hírlapi rovatban korábban már foglalkoztam Kányádi egyik ikonikus művével, a Vannak vidékek, a Volna még és az Örmény sírkövek mellett a Valaki jár a fák hegyén című verssel. A diáklány az „egyberostált versek” anekdotikus szerzői előszavával zárja előadását. „A vers az, amit mondani kell.” – Ezt válaszolta egy író-olvasó találkozón egy falusi kisiskolás, mikor a költőt kérdezte volna, hogy mi a vers, és a költő visszadobta a kérdést a fiúnak, hogy mondja meg ő, szerinte mi az. „A vers az – kapaszkodott tekintetembe bátorításért –, amit mondani kell.” A teremben „derültség tarajlott”, ők ketten azonban, a kisdiák és a költő, megilletődve álltak. Kányádi „annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek s el-elmondok, ha nem is ilyen egyszerűen. A vers az, amit mondani kell. […] Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét. Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva vagy hanglemezek körmeneteiben énekeltek volna. Mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk.”
Beszélgetünk arról, hogy az értelmezéshez értelmet kell adni annak a mondandónak, aminek a lényegét talán a költő is csak keresi. Mert dehogy is tudjuk, hogy „mit akart mondani a költő”! A „vers élete” szempontjából fontosabb, hogy mit jelent nekem, az olvasónak! Sejtjük, hogy ott van valami egyszerre titokzatos és ismerős ebben a „valakiben”. Elfogadjuk, hogy ott lehetett a szándék is: jó volna eligazodni Isten létének vagy nemlétének ismeretelméleti utaláshálójában. De ne távolról közelítsük meg a verset, vagy ne is feltétlenül az elejéről – hiszen a költeménynek nem úgy van „eleje”, mint egy regénynek vagy egy novellának –, hanem nyugodtan kezdhetjük a végéről. Nincsenek rögzített szabályai a versbe való belépésnek. Talán a vége ad értelmet az elejének is.
Ki ez a „valaki”, aki a fák hegyén jár, aki összeköti az eget a földdel? Szóbeszédeket hallhatunk róla („mondják”), de nem tudunk semmi biztosat. Hangosan gondolkodok együtt a tanító szakos hallgatókkal. Nem is egyszer jártam már végig ennek a költeménynek a lehetséges értelmezési útjait – és soha nem azt kaptam végeredményként, mint előtte. Nem matematikai műveletről van szó, noha manapság gyakran még a matematikai világosság is a narratívák áldozata lesz. S egyáltalán nem meglepő számomra, hogy most is más a végeredmény.
Vajon egy „istenszerű létező” – ahogy a matematikus Gödel tisztán logikai tételekkel határozta meg ontológiai istenérvét? Hiszen „úr minden porszemen”, benne van minden porszemben, benne a világegyetem minden atomjában, amit az elméleti fizikában mára szinte egyöntetűen elfogadott ősrobbanás elmélete egyszerre szükségszerűként és természetesként követel. S hogy „maga a remény” volna? Ki és miben szokott reménykedni, kinek mit jelent a reménység, mit jelent egy Krisztusban hívőnek és mit az ateistának? Vagy „maga a félelem”? Van-e tárgya a félelemnek, vagy inkább valamilyen létszorongásról van szó? Esetleg istenfélelemről? S miként állunk ahhoz a kérdéshez, hogy szerethetjük-e azt igazán, akitől félünk? Ha az ószövetségi Isten jelenti a félelmet, akkor az újszövetségi Krisztus a reményt? Vannak Isten-félők és Krisztus-szeretők? S ha már itt áll előttünk a versben az Atya és a Fiú, akkor hol van a Szentlélek? Talán Ő az a „valaki”, aki a fák hegyén jár? S ha így követjük az értelmezésünk útjait, akkor az sem kizárt, hogy Kányádi Sándor ebben a versben egy teljes és személyes teológiát és eszkatológiát ad?
A hallgatóknak felidézem, hogy néhány órával azelőtt Sütő Andrásról beszélgettünk. Az Anyám könnyű álmot ígér című napló- és esszéregényben, egyúttal szociografikus regényrajzban van egy jelenet, mikor a rokon kislány megfogalmazza a költészet lényegét, miként Kányádi kisfiúja az író-olvasó találkozón. „Mert a vers olyan szépen fejezi ki magát. Mert én is tudom azokat a szavakat, de nem jutnak eszembe” – olvastuk Sütőnél.
Tehát a költő az olvasó „helyett” beszél, ő mondja ki azt, amit a versolvasó csak érez, de nem tudja szavakkal kifejezni. Nem biztos, hogy így van. Azzal folytatom, hogy ha belülre kerülünk, a versbe, nem kívülről és messziről tekintünk rá – s milyen különös, hogy a magyar azt mondja a memoriterre, hogy „kívülről”, a francia meg azt, hogy „szívből” [par coeur] –, akkor a költő már bennünk beszél. S ha a vers valóban az, amit „mondani kell”, akkor a verset mondva már mi beszélünk a költő helyett.
A szerző irodalomtörténész