Kő András

Vélemény és vita

Utóélet

Az jutott eszembe, mi az utóéletük azoknak az íróknak és költőknek, akik az ötvenes évek táján kaptak Kossuth-díjat. Egyesek életműve ma is él, de a többség, akiket a hatalom hivatalosan ütött írókká és költőkké, hihetetlen gyorsan és nyomtalanul elsüllyedt. Itt van mindjárt a kétszeres Kossuth-díjas Gergely Sándor (1949, 1956), aki kommunistaként tért haza a moszkvai emigrációból, és mindjárt az Írószövetség elnöke lett. (1945–51) Tíz (!) testes regény fűződik a nevéhez, emellett elbeszélések, de hát feledésbe merült a neve. Nem hagyott jelet a magyar irodalomban. Aztán itt van az íróféle Sándor Kálmán A harag napja című drámájával, amelynek témája az 1919-es proletárdiktatúra volt. 1953-ban „járt érte” a Kossuth-díj. A szerző neve azonban, mi tagadás, szertefoszlott. Aczél Tamás a sorban a következő. Ő ugyancsak az elsők között kapott Kossuth-díjat (1949), ráadásul Sztálin-díjjal is kitüntették. „Vigyék a kommunisták / az egész földön széjjel, / hogy győznünk nem lehet, csak / Sztálin nevével” – olvasható egyik versében. Aztán 1956-ban lelépett. Faludi György írta róla: „…lényegében különbözött a lármás, irigy, tehetségtelen kommunista költőktől. Igaz, hogy nagyon jól írni ő sem tudott.” Kónya Lajos szintén két Kossuth-díj birtokosa volt (1950, 1953). 1950 őszén családjával együtt Rákosiék szomszédságába költözött, a sorompón kívüli első házba. Az 1950-es években a művelődéspolitika kedvelt költője volt. „Áldott vagy felszabadulás, / embervoltunkat adtad vissza!” – fogalmazta versbe.

Kinek mond ma valamit Kónya Lajos neve?

Benjámin László dettó kétszeres Kossuth-díjas költő (1950, 1952), országgyűlési képviselő, számos jelentős munkakört töltött be, köztük 1968-tól a Magvető Könyvkiadó lektora, 1980-tól ’86-ig az Új Tükör hetilap főszerkesztője volt. A „szocialista építés” illúziójával azonosult. Később, az illúziók szertefoszlása kemény önkritikára késztette. „Szabad harcos – követem Rákosit – / a végső győzelemre ő vezérel” – áll a költeményében. Urbán Ernőt 1952-ben érte a kitüntetés. Pannonhalmi bencés szerzetesnövendéki előélet után 1945-ben az MKP tagja lett. 1947-től a Szabad Nép és a Népszabadság főmunkatársa volt. „Sír is meg nevet is Tündérmajor népe, / százak éneklik: Rabságunknak vége!” – fogalmazta meg versben. Fodor József 1957-ben kapott Kossuth-díjat, de szertefoszlott, ami benne volt. „Mutassa: ész, terv illeszti, bár / Erő épít itt új világot” – vallotta. Arra gondolok: vajon a túlzott, hivatalos rang miatt felejtették el őket? Éppen azért, amiért olyan sokat harcoltak és küzdöttek?

Illés Bélát egy időben olvasták, ma senki sem idézi a kétszeres Kossuth-díjast (1950, 1955). Pedig első írásait még Ady közbenjárásával a Nyugat közölte. De hiteltelen történelemhamisító vált belőle. Darvas József valamikor embernek és írónak indult, aztán miniszter, országgyűlési képviselő lett, az Írószövetség elnöke (1951–53). 1956-ban a nyílt utcán majdnem agyonverték. Később a Hunnia Filmstúdió igazgatója volt, MSZMP-tag. Írnom sem kell, hogy két Kossuth-díjat zsebelt be (1948, 1956). Váci Mihály a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek elejéig Magyarország ünnepelt, a legtöbbet szavalt költőjének számított. Halála után (1970) vita indult megítéléséről. Kultusza a rendszerváltozásra fokozatosan eltűnt, és aligha fogják szavalni holnap a Még nem elég!-et. 1965-ben részesült Kossuth-díjban. Stb. stb.

Karinthy Ferenc írta 1974-es Naplójában: „Senkit se lehet íróvá kinevezni. Sőt, a sok pecsét még azt is megfojthatja, aki tán különben az lenne.”

A szerző újságíró