Zajfürdő

Mostanában riadtan veszem észre magamon, hogy kiüresednek a dalok, amelyek valaha olyan fontos üzeneteket közvetítettek, mint a szabadság, szerelem, lázadás és még megannyi megmagyarázhatatlan érzelem. Nem akarom, hogy így legyen, szeretném megtartani a dalaimat. Nemrég jöttem rá, hogy mi is a baj. Az energiaválságnak köszönhettem a felismerést. Abban a szobában ugyanis, ahol a lemezjátszóm van, lezárták a fűtőtestet. Tizenöt fok van. Feltettem egy lemezt, de nem ültem le, mint szoktam, hanem a ritmusra mozogtam. Jólesett, és azon vettem észre magam, hogy egyre feljebb állítom a hangerőt. Sőt, már énekelek is, de nem hallom – és ez jó –, mert Ian Gillan hangja erősebb.

Dübörögtek a hangfalak, remegtek a könyvek a polcon, a füst a genfi tó partjáról átszivárgott a százéves faablakaim keretein, át a könyveken, beborította a szobát, és ott éreztem magam 1985-ben a Budapest Sportcsarnok küzdőterén; fent a színpadon maga a Deep Purple, az eredeti klasszikus felállás, John Lorddal, Ritchie Blackmore-ral, akik láthatólag nem beszéltek már egymással, Ritchie a szólói után állandóan kiment valami kis külön helyiségbe, de mindez nem volt fontos, hiszen itt volt a Deep Purple. És most itt van a szobámban újra. Nagyon megörültem, csak sajnos két szám után teljesen kifulladtam, lerogytam a fotelbe. Aztán lehalkítottam a lemezjátszót. És ki is kapcsoltam. Eloldalogtam. Eszembe jutott a barátom, akivel ezen a koncerten voltunk, és aki már több, mint tíz éve halott. Összeszorult a szívem.

Hiába, ezt a zenét csak hangosan lehet hallgatni. S ahogy szoktak, elő is jöttek az emlékek. Hetvenháromban vagyunk, feljött a haverom délelőtt, kinyitottuk az erkélyajtót és feltettük a Zeppelin III. lemezét. Akkor még nem minden számot értettünk. Volt, amelyiket nem is szerettük. De a Since I’ve been loving you címűt egymás után ötször is feltettük, teljes hangerővel. Ma is érzem azt az elementáris erőt, fájdalmat, vágyat, dühöt, amit kifejez ez a blues, csak ma már nehezebben adom át egész lényemet, intellektusomat, szellememet másnak, mint akkor és ott Plantnek és Page-nek; ma már nehezebben oldódom, páncélt növesztettem, tele vagyok félelmekkel, gátlásokkal. Mosolygok magamban: akkor az a dal hallatszott a környék iskoláiban is, olyan hangerővel szólt. A Toldyban is hallhatták, de a Hunfalvyból integettek is a szünetben a nyitott ablakokból. Valószínűleg nem mindenkinek tetszett…

Hallom is a néniket és bácsikat. „Magnókkal, rádiókkal, motorokkal felfegyverkezve járnak-kelnek. Dübörögnek az alvókra, szétfröccsentik a nyugalom ritka perceit. A megtámadottak úgy védekeznek, ahogy tudnak. Ki partvissal kopog rájuk, ki feljelenti őket, ki egy bögre vizet zúdít fentről a nyakukba. A türelmesek egyelőre még csak kérnek. Pszt!” Azon a tavaszi délelőttön nem volt se partvis, se feljelentés, se nyakon öntés. Az URH-t se hívták ki, pedig biztosan sokan gondolták, hogy ez csendháborítás! Nagy komolyan dorgálták a fiatalkorúakat, de a nagykorú tettesek között – mondták – tényleg sok a nagyothalló. Nagyothalló! Erre már tényleg megéri feltenni egy újabb lemezt. Szörényi Levente: Utazás. Ez is csak hangosan jó. Hogy hallani lehessen a hammondot is, és hogy ott legyek Ueskában aznap a bikaviadalon, Párizsban a parton, és lássak nyáron hómezőt és boldogan jöjjek haza. Igen, ezt is csak hangosan. Nagyon hangosan. Nem Leonard Cohen ez, nem is Cseh Tamás, nem, ez egészen más.

Olvasom a beszámolókat a „bűntényekről”. Ablakpárkányra tette ki a felhangosított magnót. Hát, igen. Ablakpárkányon a rádió, ez ismerős. A forradalom napjaiból. Ilyet ne csináljatok, gyerekek. „A közhiedelemmel ellentétben nemcsak este tíztől – egész nap érvényes a csendrendelet.” És a „motoros bandák”. Szinte látom a matricákkal dekorált Simsonokat, Bervákat, Komárokat, Jawákat, Rigákat. Nem száll szembe velük senki. Inkább füldugót vesznek. Nem így az Egyetemi Színpad közönsége. „Ha vonakodva is, legtöbben elismerték: fizikailag kellemetlenséget okoz nekik az elektromos hangszerek óriási ereje.” Felidézem az 1973-as erősítőket, hangfalakat. Matatok a papírjaim között, belép dr. Rosinger Andor fül-orr-gégész és arról beszél, hogy a fiatalok élete sokféle elkerülhetetlen ok miatt „túl van hangosítva.” Ezen elgondolkodom, filozófiai mélységet keresek a szavak mögött, hiszem tudom, min ment keresztül az a „fiatalság” az elmúlt fél évszázadban. Rosinger doktor azonban csak a halláskárosodásra gondol és a „zajfürdőkre”. Ekkor kerestem meg az ultima ratiót. P. Mobil: Honfoglalás. „Fogadj be, föld, fogadj be, új hazám”. Tízes skálán, tízesen.

Igen a megviselt idegrendszerre figyelemmel kell lenni fiatalok! De koravénnek sem szabad lenni, idő előtt megöregedni. Az „Üvöltés” nagyon sokféle lehet. Fájdalom, tehetség-tehetetlenség, szabadságvágy is inspirálhatja, de agresszió, frusztráltság, üres magamutogatás is lehet. A legrosszabb viszont a pénz vagy a politika kottájából üvöltés, de sajnos mindig vannak, akik bedőlnek ennek. Sőt, vannak, akiket már „kiokosítottak”, hogy így lehet majd hatalmuk és sok-sok pénzük. Egyszer. Emlékszem ezekre a fiatalokra. Zöld ifjúgárdista egyenruhában „jártak” koncertre, a KISZ-ből egyenes úton léptek a Pártba – itt is voltak még, de már ott is –, Forradalmi Ifjúsági Napokon beszéltek papírból (nem telefonból); bemocskolták Petőfit Szamuelyvel (akinek harminckét neve volt), József Attilát Kádárral, és megpróbálták a beatzenét is nyálas gondolatokkal. Polbeat. Nem sikerült, pedig voltak segítőik, jó szándékú bankszámlatulajdonosok, mint Lennon. A combos bankszámla viszont azért összejött.

Hetvenháromban (1973) jelent meg a Demjén–Latzin fémjelezte Bergendy dupla lemeze! És a Révész–Karácsony-hangzású Generálé is. Az utolsó Bartha–Laux játszotta magyar LGT lemez, a Bumm. A Papp Gyula–Frenreisz írta Skorpió-album. Akkoriban kamasz voltam: meglepett a feltörő érzelmeim sokasága és ereje, a vadságom megriasztott, de nem volt még erőm megfékezni. A dalok segítettek. A nagyon hangos dalok. A Ringasd el magad dalok, amikor senki nem várt, de már tudtam, hogy ez nem lesz így mindig; a Kérdés dalok, amikor még csak szerettem volna valakié lenni, mert nagyon hiányzott, hogy szeressenek; a Rohanás dalok, amikor minden lassúnak, unalmasnak tűnt az iskolában, az országban, a világban, de mi mindannyian rohanni, futni, repülni szerettünk volna.

Nem akarom, hogy kiüresedjenek a dalok. Keresem az újakat, de jót alig hallok. Mi történik? A sok „nagyotmondás” idején tényleg nagyothallok? Megsüketültem? Zavar az sok képmutatás. Az ordenáré visítás. Az nem „az” Üvöltés, az csak szánalmas nyüszítés. A mindig mindent megmagyarázó egyetemi emberek, filozófusok, entellektüelek meg csak mondják, mondják: elvtársi üdvözlettel köszönti őket a célcsoportos előirányzatok pénzforrásainak terhére (pótlólagosan megállapított) és átcsoportosított bérnövekmény. Összegezve: felvehető folyó hó, következményeként, fedezetének, B lépcsőház.

Szeretnék egy kis zenei csendháborítást! Egy zajfürdőre vágyom, Rosinger doktor! Dalokra, versekre, filmekre, képekre, beszélgetésekre, halk, csendes üvöltésekre; szeretetre, melegre. Slágerlistákra, amelyek fontosak, kézzel írott levelekre, bélyeggel a borítékon, illattal a papíron; leánykollégiumokra, beatklubokra, hogy megnyíljon a föld, Annus nénire az Izabella utcából, aki nem bírja már hallgatni a szomszéd lakásból az öt Jackson fivért; olvasni szeretnék Szörényi Levente terveiről, a darabról, amely „I. István uralkodása idején játszódik” (igen 1973-ban); magnókazettán akarom hallgatni a Taurus számait, mert Taurus-album nem jelent meg sem 1973-ban, sem semmikor, és engem még nem engedtek be a Parkba.

Felteszem még egyszer a Smoke on the Watert. Fázom. Előbb olyan jó volt egy pillanatra visszamenni az időben a genfi tó partjára. Mozogni, üvölteni. Miért nem megy már? Alig telt el egy óra. Hm. Pedig a füst itt van, mégis olyan más minden. Mi változott? Ajaj! A hősugárzó kábele égett le…

A szerző történész