Aki látott képeket, filmfelvételeket a Demokratikus Koalíció hétvégi kongresszusáról, és vannak emlékei a hajdani egypárt hasonló tanácskozásairól szóló tudósításokról, az szembesülhetett Cseh Tamás dalában elhangzó szavak igazságával: „Mennek az évek, jönnek az évek, / azért a komcsik pártja kemény”. Azt gyanítom, ’89–’90 táján nem sokan gondolták volna, hogy harminchárom év után ez a miliő, ez az érzet vesz majd körül bennünket. Igaz, valószínűleg azt sem, hogy az eltelt idő elég nagy része utódpárti kormányzással telik el, amelyik változó szereplőkkel, de némely vonásában követi a hajdani gondolkodásmódot.
Nem volt még a rendszerváltozás óta olyan baloldali kormánya az országnak, amelyik a hatalom felé igyekezve ne értette volna fenemód a világot, amelyiknek ne ekkor lett volna minden társadalmi réteg és csoport bajára megoldási javaslata, kidolgozott programja. Ezekben az időkben tudta pontosan, milyen pénzt hova kell tenni, akkor tisztában volt a szolidaritás, az összekapaszkodás fontosságával. Aztán mikor a kormányrúdhoz került, hirtelen elillant a szakértelem, mindig jött egy meglepő válság, és kiderült, a társadalom egyenlő a békákkal, akiket nem kell megkérdezni, ha le akarják csapolni a mocsarat, és igen, jött a „fájni fog”, a „nem csináltunk semmit négy évig” meg a „hazudtunk reggel, éjjel meg este”.
Áll a színpad közepén Dobrev Klára árnyék-miniszterelnök, Apró Antal unokája, Gyurcsány Ferenc bukott miniszterelnök felesége, jobbra tőle árnyékkormányának árnyékminiszterei, balra a DK vezetősége, és arról beszél, ha baloldali kormány lett volna az elmúlt években, akkor már bevezették volna az eurót, mindenkinek jobb lenne. De majd most az árnyékból megmutatják, kidolgozzák Magyarország felvirágoztatásának programját, s ha győznek, talpra állítanak mindent, ami ledöntve van. És eljön majd a „Kis hazánkban szép az élet, zöld a fű és kék az ég, a föld, a gyár ezernyi kincsét, a dolgozóknak osztja szét” – ahogy ezt a régi szocialista program is szépen összefoglalta.
Az ember nézi, és azon gondolkodik, hogy jutottunk idáig. A politika mégis csak az emberi együttélés megkülönböztetett intellektuális tevékenysége lenne, s mint ilyennek, mégis csak lennie kellene valamiféle becsületének, ha másért nem, a közösség méltósága okán. Mert ha egészében átmegy buborékformálásba, látszatteremtésbe, az a választókat értékeli le, nem mellesleg újabb és újabb kilátástalanságba vezet.
Hogy milyen viszonyban volt/van ez a valósággal, azt a legszemléletesebben a kép mutatja meg, amelyen Dobrev Klára feje felett a párt emblémája virít a falon. A párté, amelyiknek nevében benne van a koalíció szó. Ez az a politikai formáció, amelyik néhány hónappal ezelőtt az ellenzéki összefogás hangos szószólója volt, majd miután kiderült, nemhogy a kormányt nem tudták leváltani, de akkorát buktak, hogy a fal adta a másikat, úgy döntött, tesz az összes ellenzéki pártra, maga hoz létre egy egypárti árnyékkormányt, mintha egyedül lenne az ellenzéki térfélen. Ha akarom, a párt neve a jövőbe mutat, a jövőbe, ami kísértetiesen hasonlít a múltra, amikor minden baloldali politikai szervezet önként része lett az egypártnak.
Egyszer csak ki kellene valahogy lábalni abból a folyóból, amelyikbe elméletileg nem lehet kétszer belelépni.
A szerző vezető szerkesztő