Kő András

Vélemény és vita

A zászló monológja

Azok csodálatos napok voltak! Egyre szaporodtak a piros-fehér-zöld zászlók a fővárosban. Én a Ferenc körút 5-ös számú ház második emeletén, az erkélyen lobogtam, az 1930-as, ’40-es évek ünnepelt nótaénekesének, Kalmár Pálnak az otthonában, közel a Petőfi hídhoz. Akkor voltam boldog, ha a széllel kacérkodhattam. De azok a napok és órák semmihez nem hasonlítottak, mert az emberek önfeledtek és boldogok voltak. Erdőben éreztem magam, nem magányos tölgynek, hanem elszakíthatatlan társnak. Nem gyász és megadás miatt lobogtam, hanem a szabadság hírnökeként, mágikus erőt éreztem magamban. Egy új élet eljövetelében bizakodtam.

Szent István királyunk még vörös színű zászlót készíttetett, amelynek rúdját a kereszt díszítette. A krónikák szerint Géza fejedelemig turulos zászló alatt harcoltak magyar elődeink. II. András zászlaján jelent meg először a fehér. A francia hármas szín után új értelmet kapott nálunk is a piros, a fehér és a zöld. A nemzeti szín ügye a 19. században valamennyi országgyűlésen felvetődött, de döntésre csak 1847–48-ban jutott. Az 1848. évi XXI. törvénycikk kimondta, hogy „a nemzeti szín és az ország címere ősi jogon visszaállíttatik”.

Miközben így elábrándoztam, egyszer csak észrevettem, hogy orosz tankok tűnnek fel a Petőfi hídon, és lassan gördülnek a város belseje felé. Mikor Kalmár Pál is látta, hogy egyre igyekeznek a tankok a hídon át, kitett az erkélyre egy piros-fehér-zöld zászlót – nekik volt egyedül ilyen zászlajuk a házban – és kivágta a közepéből a pártállami címert. Férj és feleség, no meg az elsős gimnazista fiú, a későbbi kardvívó bajnok az erkélyen álltak, és nem sejtették, hogy milyen veszély leselkedik rájuk.

Egy váratlan pillanatban feltűnt nekem, hogy az egyik tank csöve felénk irányul. Ugyanezt észlelhette a családfő is, mert vezényszavára azonnal kiiszkoltak az udvar felé néző konyhába. A következő pillanatban óriási robbanás rázta meg a levegőt. Az oroszok belelőttek az egyetlen szobába, ahol tűz ütött ki, a vaskályha feldőlt, és mindenük odaveszett. Kalmár Pálnak az összes hanglemeze elégett. Három szék maradt meg vagy kettő. Ha a család a szobában marad, ők sem élik túl a becsapódást. Abban a „kitüntetésben” részesültek, hogy az elsők között voltak, akiknek a lakását november 4-én szétlőtték a környéken. Nem volt más választásuk, minthogy a pincébe meneküljenek.

Átgondoltam később a történteket, és egyértelmű volt a számomra, hogy én hoztam a bajt a családra, én nem tetszettem az oroszoknak, én váltottam ki belőlük a gonoszt. Az édesanya arra akarta rábeszélni a férjét és a fiát, hogy hagyják el az országot. Hívták is őket a kinti rokonok. Aztán mégis itthon maradtak, jóllehet, a fiú idővel Svédországba, majd az USA-ba emigrált.

Mindig emlékezni fogok azokra az elíziumi napokra, amikor úgy éreztem, egy nép szabadságvágyát hirdethettem én is ország-világnak a Petőfi híd szomszédságában. Kosztolányi Dezső írta: „Csak bot és vászon, / de nem bot és vászon, / hanem zászló. / Mindig beszél. / Mindig lobog. / Mindig lázas. / Mindig önkívületben van / az utca fölött…”

A nekrológomban ez állt: Szerettük a fohászát, a szárnyalását. Az egyszerűségét, a fennköltségét, a rendíthetetlenségét, a hűségét.

Ad perpetuam rei memoriam. A dolog örök emlékezetére.

A szerző újságíró