A halálélményről nem nagyon vannak hiteles beszámolók, annál többet olvashatunk az irodalomban is a halálvágyról vagy a halálfélelemről. A szerelem mellett a műalkotások egyik alaptémája a halál, és a tudattalan föltárására irányuló freudi lélektan két alappillére ugyancsak az összekötő, teremtő Erósz és a pusztító, a formával szemben az alaktalanságot képviselő Thanatosz (tehát az élet- és a halálösztön). A kettő folyamatos harcban áll egymással, antagonizmusuk ellenére mégis megvalósul az egymásba szublimálódásuk, vagy – mint arra Gilles Deleuze mutat rá – az idő transzcendentális szintézise, a létrehozó egység és a pusztuló szétesés szinkronizmusa, az „előtt”, a „közben” és az „azután” egyetlen pillanatba sűrűsödése révén a minden és a semmi találkozik egymással.
S ha halálélménye nincs is, de halottélménye szinte mindenkinek van – sokan voltak jelen a pillanatban, amikor valaki meghal, és őrizzük az emlékeket halottainkról. Különös, szinte zavarba ejtő vers a református papköltőtől, Tompa Mihálytól, a „romantikus triász” Arany és Petőfi takarásában háttérbe szoruló harmadik tagjától az 1863-ban keletkezett Haldokló mellett. Az alaphelyzet – melyben együtt van a lelkész és a haldokló – az árnyékvilágból való távozás pillanatában megnyilvánuló, a halálfélelemmel társuló őszinteségé. A dialóguselemekkel tűzdelt elbeszélő közlésformába rejtett gondolati költeményben nemcsak az élet és a halál, az örök élet és a semmi, hanem a hívő és a hitetlen konfliktusa is érzékelhető.
A magányos, családtalan haldokló ágyánál a pap az eszkatológiai reménységről beszél: „Jól is van így! – A porba tér, mi por. / A halhatatlan: Istenhez siet. / Valóság lesz remény, vágy, sejtelem, / Mélység, titok megnyitja kebelét. / Mi a halál? új élet útja az, / Holott tartóst nyerünk törékenyért, / S bíbort öltünk a szennyes rongy helyett!” A haldokló ezekre a vigasztaló szavakra fölkapja a fejét, és háborogva azt mondja, hogy ezt még a pap sem hiheti el, ő pedig bizonyítékot szeretne az üdvösségre: „Adj jelt tehát, ha tudsz; / Mutass nekem, ki onnan visszajött, / Hogy tőle halljam, ott túlnan mi van? / Képmutató, álnok pap aki vagy! / Gonosz játék, melyet velünk ti űztök! / Hirdetve azt, mi bántó s képtelen.” A vigasztalásra érkező pap a beteg reakcióját a láznak tulajdonítja, hiszen istenfélő, templomjáró embernek ismerte őt, mire a haldokló bevallja, hogy a templomi kegyességet csak megjátszotta: „»Nem ösmerél! – Istentelen valék! / […] Hahaha! én jól játsztam; a szerep: / Gonosz levén, igaznak látszani! / […] Éltem… kacagtam…! egy két óra még, / Midőn lejátszom a bohózatot / S mindennek vége, vége lész örökre…! / Nincs semmi! és nem is kell! – hit, jövő, / Remény, megvetlek én s elutasítlak…!«” A szerep azonban elhagyja az utolsó pillanatokban, és rátör a félelem. „Taníts meg rá: mikép kell bízni, hinni? / És… távolítsd el… innen… a halált…!”
A vers dialogicitása és nyitottsága nemcsak a hívő és hitetlen vitáját hivatott érzékeltetni, de a költőben zajló indulatokat is szabályozza. A pap egyedül marad kérdéseivel, kiderül, hogy a közte és a haldokló között lejátszódó párbeszéd tulajdonképpen belső dialógus, mely választ keres Tompa saját kételyeire. Ő maga is őrlődött a keresésben, hogy miképp kell bízni, hinni – a nehezen viselt betegségei, a két kisfiának korai elvesztése, a kétszeri letartóztatása az 1850-es évek elején verseinek rebellis gondolatai miatt benne is elültették az öngyilkosság gondolatát. Imre László azt feltételezi a Tompa Mihály vallásos költészetéről írt tanulmányában, hogy a mind gyakrabban előtörő hangulati mélypontjait mindazonáltal hittel és reménnyel igyekszik ellensúlyozni. Ugyanő jegyzi meg a költő halálvágyó tusakodásairól, hogy ezek a mélypontról tanúskodó versek (például a Kedves vendég – a halált szólítva így –, a Téli reggelen – mert a benne lévő sötétség a reggel beköszöntével sem múlik el – vagy a Sátánnal szemben gyönge ember bizonytalanságáról számot adó A kísértő) még barátját, Arany Jánost is megijesztették.
Szász Károly még 1868-ban, Tompa Mihály halálának évében írt újévi köszöntő portrét, s abban megrajzolta a betegeskedő költő vonásait. A portréból kitűnik, hogy Tompát minden kétség ellenére „a mély vallásos érzés s a bibliai hang ereje” jellemzi. Ehhez idézi föl a kálvinista istentisztelet meleg rajzát (A gyülekezetben), illetve az egyedül Istentől segítséget váró Én!, a Prédikátor könyvének „keserű visszhangját” adó Tapasztalás vagy az Istenben megnyugvó Estve, valamint a kételyből, hitből és vívódásból összefont Isten akaratja című verseket.
Ez utóbbi, 1862-ben írt költeményében a megnyugvás hívő bölcsessége, eszkatológiai reménye szólal meg: „Emelj, emelj, kit a csapás megrengete! / Segíts, hogy elbírjam viselni, ami ért! / S bármit hoz a világ s élet története: / Tudjam, kitől van az, s ne kérdezzem miért?” A megbékélés vágya benne is fölerősíti az önátadó hitet, hogy azt tudja mondani: „Legyen meg hát Uram, te szent akaratod’”, hiszen „Ha elvesztettem itt, majd feltalálom ott...!”
Ez az „ott” maga az ismeretlen. Nincsenek róla hiteles beszámolók. S nincs is szükségünk rá, ha erős a hit. Segíti nemcsak a vigasztalódást, hanem a bizonyosságot is, hogy a pusztító Thanatosz is a létrehozó egység része.
A szerző irodalomtörténész