A leghangosabbak

Ezekben a napokban útra kelünk a leghangosabbak, a legbeszédesebbek felé. Mondhatnám, hogy már várnak ránk, de ez így nem igaz. Nekik nem szükséges várni, miként nem szükséges sietni sem. Elég, ha tudják, hogy tudnunk kéne: ők a legbeszédesebb magyarok a Kárpát-medencében, a Házsongárdban Kolozsvárott és az Alsóvárosiban Szegeden, az Óbudaiban Budapesten és a Zentai útiban Szabadkán. Hangosak, és nem hallgatnak el egy pillanatra sem. Visszafordulnak a múltból, és figyelmeztetnek, óvnak és feddőleg emlékeztetnek.

Az élők sokszor megfeledkeznek róluk, de ők hűséggel fizetnek a hűtlenségért. Aggódva benéznek az ablakon, sorokat súgnak az írogatóknak, megigazgatják a félrecsúszott takarókat. Segítenek, ahogy tudnak. Akkor is velük, nekik beszélünk, amikor nem is tudunk róla. Ők meg ott vannak a közhelymondat – „velünk maradsz”, „nem felejtünk” – mögött, hangosan beszélve, megbízható őrsereg gyanánt.

Trianon után északon és délen, keleten és nyugaton nagy-nagy per kezdődött, amely ma is tart. Cs. Szabó László azt írta, ebben a perben (is) a sírkövek lettek a koronatanúk. (A harcot ugyan velük – még velük is – felvették, de ennek az ellenfélnek olyan különleges szívós, nagy-nagy múltra visszatekintő küzdelmi tapasztalata van, hogy igencsak megnehezíti a dolgukat.) „A város a völgyben megtelt idegen szóval, de a temető a dombon magyarul felelt az idegen zsivajra. Ezen a szelíd, makacs, fegyvertelen ellenálláson megtört a hódítás. (…) A sírkövek tiltakoztak. Derékig süllyedve harcoltak, mint a térdre bukó tiszt. A halottak gyülekezete erős csapásokkal, megfeszített húzással sietett a fuldokló magyarság felé. Visszatértek új hazájukból a múlandó régibe. (…) A fejfák magyarul sóhajtottak Istenhez.”

Ma sem más a helyzet. Legbeszédesebb honfitársaink körül lángok lobognak, miközben felakasztott fiatalokról, harckocsikkal agyontiport fiúkról és lányokról, rommá lőtt házak törmelékei alatt maradt, idős házaspárokról és kozmikus magányban, árválkodó fenyőfaként a túlsó oldalra szabdalt, középkorú férfiakról szólnak hangos, nagyon hangos – mindennél hangosabb – beszámolók mindenfelől.

Tagadják, hogy ez az ő külön napjuk lenne. Nekik nincs külön napjuk, kiáltják. Minden nap az övék, és külön napjuk csak azoknak van, azoknak lehet, akik valami módon nem tartoznak közéjük. De ilyen nincs, vagy alig van. Nemigen akad néma vagy halkan, szinte suttogva-rebegve beszélő. Hangosnak kell lenni és beszédesnek. Nagyon beszédesnek. Azok is.

Nem lehet nem meghallani őket. Még azt is, mikor csak elhallgatva figyeltek. Amikor megérezték, megérzik, mikor van a legjobban szükség rájuk. És akkor már szólnak, szólnak újra. Egy olykor elnémított, el-elnémítani akart ország beszédes halottai. Aki ellenünk fordul, beléjük ütközik.

A tisztelet, amit azon a hatvanhat évvel ezelőtti napon nekik követeltek a rájuk sohasem látott nagysággal hallgatók: valójában folyamatos. A temetőkben, miként Cs. Szabó írta, testvér és fegyvertárs és cinkos és összeesküvő – minden halott, „fegyvertelenül és sérthetetlenül ők voltak a gát, mögéjük menekült a nép”. Ez a helyzet, most és mindörökké.

Legigazibb és legigazabb szabadítóink pedig mindig megvoltak és megvannak. A fejfák váltig magyarul szólnak, a sírfeliratok üzennek és válaszolnak, meghallják az élők kétségbeesett sikolyait vagy az övéiknél nem hangosabb kiáltásait, résen vannak, és cselekednek, amikor érzik, hogy – már megint – szükség van rájuk. Teszik a dolgukat. Tudják, hogy nem tehetnek egyebet. És hogy nem is lehetséges másképp.

A szerző író