Lóránt Károly

Vélemény és vita

Geopolitikai tanulságok

A geopolitika alapjai (8.)

Az orosz–ukrán háború aktuálissá tette, hogy egy kicsit a mindennapi, közvetlenül látható folyamatok mögé tekintsünk, és erre jó lehetőséget kínálnak Zbigniew Brzezinski és Alexander Dugin geopolitikai nézetei, amelyek amerikai, illetve orosz szempontból vizsgálják a nagyhatalmi ambíciók földrajzi vetületeit. Az elmúlt három hónapban ebben a lapban egy cikksorozatban ismertettük a két jeles szerző nézeteit, most szeretnénk összefoglalni mindazt, amit e szerzőktől tanultunk, különös tekintettel a most zajló geopolitikai összecsapásra.

A geopolitikusok gondolkodásában központi helyet foglal el az Ukrajnától a Csendes-óceánig terjedő földsáv, amely egykor a Szovjetunió déli területeit alkotta, jelenleg azonban független közép-ázsiai országokból áll. A geopolitika első jelentős képviselője, Halford Mackinder azt a területet nagy kiterjedésű összefüggő volta, gazdag természeti és emberi erőforrásai miatt a történelem földrajzi tengelyének nevezte el, a közepét pedig szívföldnek és azt mondta, hogy

„Aki Kelet-Európát uralja, az parancsol a szívföldnek;
Aki a szívföldet uralja, az parancsol a világszigetnek;
Aki a világszigetet uralja, az uralja az egész világot.”

Mackinder (1861–1947) idejében a történelem földrajzi tengelye és ezen belül a szívföld Oroszország, később a Szovjetunió birtokában volt, a Szovjetunió felbomlásával azonban a történelem földrajzi tengelye geopolitikai senkiföldjévé vált, ahol a NATO „békepartnerség” keretében már a Szovjetunió felbomlása után néhány évvel megjelent.

A NATO keleti terjeszkedésének – a Gorbacsovnak tett ígéretek ellenére, hogy „egy centit sem” – egyik legaktívabb propagálója Zbigniew Brzezinski volt, aki már egy 1995-ben írt cikkében sürgette a NATO kiterjesztését, elutasítva az ezzel egy időben elhangzó, a várható konfliktusra figyelmeztető ellenvéleményeket. A habozó, e kérdés tekintetében határozatlan, de 1996-ban az újraválasztásáért küzdő Clinton elnököt végül az amerikai lengyelek szavazatainak megszerzésére irányuló igyekezete vette rá arra, hogy a korábbi vezetők, így James Baker külügyminiszter ígéretei ellenére a NATO keleti bővítése mellett döntsön. Lényegében ekkor vetették el azt a magot, amelyből a mai háború kikelt.

Brzezinski mind a Foreign Affairsban 1995-ben írt tanulmányában, mind a két évvel később publikált A nagy sakktábla című könyvében sokat foglalkozik Ukrajna problémájával, pontosabban Oroszország helyzetével Ukrajna elvesztése után. Többek között azt írja, hogy a Szovjetunió felbomlása után Oroszország legnagyobb vesztesége Ukrajna elvesztése volt. Ukrajna függetlenné válása megfosztotta Oroszországot a Fekete-tengeren elfoglalt domináns pozíciójától, ahol Odessza volt Oroszország létfontosságú kapuja a Földközi tengerrel és a világgal való kereskedelemben. Mindezek hatására Oroszország nemzetközi státusza jelentősen romlott, mivel sokan ma már nem tekintik többnek, mint egy harmadik világbeli regionális hatalomnak, bár még mindig jelentős nukleáris arzenállal rendelkezik.

Aleszander Dugin nézetei szerint is Ukrajna különleges helyzetet foglalt el az orosz geopolitikai gondolkodásban, Ukrajna szuverenitása annyira negatív az orosz geopolitika számára, hogy könnyen fegyveres konfliktust idézhet elő – írja Dugin 1997-ben. A Fekete-tenger Iszmailtól Kercsig terjedő partvidéke nélkül (ami most Ukrajnához tartozik) Oroszország független államként való létezése is megkérdőjeleződik. A Fekete-tenger nem helyettesíti a „meleg tengerekhez” való hozzáférést, és geopolitikai jelentőségét jelentősen csökkenti a Boszporusz és a Dardanellák stabil atlanti ellenőrzése, de legalább lehetővé teszi a központi régiók védelmét az esetleges török terjeszkedésétől. Ezért az orosz geopolitika szempontjából a Fekete-tenger partvidékének teljes és korlátlan, Moszkva általi ellenőrzése abszolút elsőbbséget élvező követelmény. Ez az övezet felosztható etnikai és kulturális vonalak mentén, etnikai és felekezeti autonómiát biztosítva a krími kisoroszoknak, tatároknak, kozákoknak, abházoknak, grúzoknak stb., de mindezt csak akkor, ha Moszkva megtartja a katonai és politikai helyzet feletti, abszolút ellenőrzést. Ezeket a területeket radikálisan el kell választani az atlanti befolyástól, és Moszkvának kell alárendelni.

Világosan látszik, hogy Ukrajnának Oroszország szempontjából mindkét geopolitikus óriási jelentőséget tulajdonít, és még a részkérdéseket is hasonlóképpen ítélik meg, de míg Brzezinski atlantista szemlélettel tekint Ukrajnára, Dugin az orosz birodalmi szempontokat érvényesítené, hiszen Ukrajna vagy legalábbis a tengerpart birtoklása nélkül Oroszország világhatalomból másodrangú, regionális hatalommá válna.

Dugin álláspontja teljesen érthető, Ukrajna létfontosságú Oroszország számára, Amerika számára azonban nem. Kérdés, hogy előre látva a várható súlyos konfliktusokat, voltak-e Amerikában a NATO Ukrajnára való kiterjesztésének ellenzői? Igen, voltak számosan. Közülük kiemelhető Henry Kissinger, aki mindig is az Oroszországgal való jó viszony szorgalmazója volt, és már az 1990-es években határozottan fellépett a NATO keleti terjeszkedése ellen Az orosz–ukrán konfliktus kezdetén, 2014. március 5-én Kissinger a következőket írta a Washington Postban: „A Nyugatnak meg kell értenie, hogy Oroszország számára Ukrajna nem egy külföldi ország. Az orosz történelem a kijevi Russzal kezdődött, és az orosz vallás is onnan terjedt el. Ukrajna Oroszország része volt századokon át, és történelmük azelőtt is összefonódott. Az orosz szabadságharc legfontosabb csatái, kezdve az 1709. évi poltavai csatától, ukrán földön zajlottak. A Fekete-tengeri Flotta – Oroszország földközi-tengeri erejének eszköze – hosszú távú szerződés alapján a Krímben, Szevasztopolban állomásozik. Még olyan orosz »disszidensek« is, mint Alekszandr Szolzsenyicin vagy Joszif Brodszkij is ragaszkodnak ahhoz, hogy Ukrajna az orosz történelem és Oroszország integrált része.”

Az elmondottakból egyértelmű, hogy az orosz–ukrán háború már a NATO terjeszkedésének megkezdésénél is előre jelezhető volt, de egyben az is egyértelmű, hogy a geopolitikai elemzések nem haszontalanok, segítségükkel hosszú távon várható konfliktusok jelezhetők előre, amelyekre egy ország akár fel is készülhet (Dugin könyvében sok helyen utal is erre).

Kérdés, Magyarország számára adódik-e tanulság? A geopolitikusok által rajzolt befolyási övezeti térképeket nézegetve feltűnhet, hogy Magyarország egy geopolitikai törésvonalon fekszik, ezért tapasztalta meg a 20. században a korszak összes szélsőségeit. Az Ady által felvetett „kompország” tehát nem annyira a magyarok ingadozásra hajlamos jellemével, mint inkább földrajzi helyzetével van összefüggésben, amelyen csak akkor lehetne változtatni, ha a közép-európai országok képesek lennének egymással olyan mértékben összefogni, hogy a külső hatalmi változások ne jelentsenek az egyes országok számára egzisztenciális fenyegetést. Erre jó példa a V4-együttműködés, amely már hozott is eredményeket, ezt kellene továbbfejleszteni olyan mértékben, hogy az alapvető egzisztenciális kérdésekben való egyetértés mentén a térség sikeresen védje meg gazdasági és társadalmi érdekeit.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója