„El kell-e hinnem, hogy az író igazat ír?” – kérdezi egy diák a szemináriumon. Előtte éppen Márai Sándor Egy polgár vallomásai című regényéről volt szó (a Kossuth rádión a hangoskönyvváltozat van most műsoron). De már a műfajjal is van egy kis gondunk. Vajon regénynek lehet-e tekinteni a Márai-könyvet, főleg úgy, hogy a címben is a „vallomás” szó, nem pedig a „történet” szerepel? Ha vallomás, akkor az igazmondó önéletrajzi mozzanat dominál-e benne? Hiteles visszaemlékezést kapunk, regényszerűen elbeszélve vagy inkább szociográfiát, társadalom- és személyiségrajzot? Esetleg „fejlődésregény” volna? Az elbeszélői én belső változásain keresztül követjük nyomon a történelem vagy a társadalmi berendezkedés változásait?
Magam regénynek tekintem a könyvet – esszéelemekkel, elmélkedésekkel gazdagított önéletrajzi fikciónak –, amelynek a hőse Márai vagy egy, az íróhoz nagyon hasonló elbeszélő. „Egyébként el kell hinnie – felelem a diáknak –, mert csak akkor tudja átadni magát az olvasás (a rekonstruáló azonosulás) élményének, ha működik az Umberto Eco által leírt fikciós egyezmény. Függessze föl a kételkedését, viszont ne ennek alapján állítsa össze Márai életrajzi szócikkét!” S mellé kell olvasni a Hallgatni akartam vagy a Föld, föld… című könyveit is, teszem még hozzá. Ugyanúgy regények ezek, ahogy az Egy polgár vallomásai.
Kosztolányinak rendhagyó véleménye volt az önéletrajzíróról (nem Márairól, hanem általában), akit szerinte a leginkább saját maga közelsége feszélyez. „Ha távolabb lenne magától, talán elfogná egy idegen élet roppant szenzációja. Így azonban, midőn egyszerre alany és tárgy, zavarban van, s bármennyire feszíti őszinteségét, és csigázza emlékezetét, grimaszt vág, mint mikor a tükörbe tekintünk, és pózolunk önmagunk előtt.” (Arról már nem beszélek, hogy az általunk ismert közéleti szereplők közül – itthon és a nagyvilágban – vannak bizony olyanok, akik mindenféle erkölcsi aggály nélkül feledkeznek meg saját életrajzukról, legalábbis hagynak homályban belőle bizonyos részleteket. Mert arcképüket megváltoztatná az igazság.)
Visszatérve az irodalmi fikcióhoz, nem hiszem, hogy Márait feszélyezte volna saját közelsége, mert nem szükségszerűen önmagát akarta megírni, hanem egy életformát, mögötte a történelemmel. Képes volt az ironikus távolságtartásra, a saját élete ugyanolyan izgalmas alapanyag volt számára, mint egy idegen élet. Ahogy a vallomásokban fogalmaz: „Belépni egy idegen szobába, ahol még soha nem jártam, legalább olyan hátborzongató, mint elmenni a hullához és rokonaihoz, vagy beszélni a gyilkossal.” Az újságírással, a Feladattal ismerkedett ekkor, mely számára egylényegű volt az idővel, amelyben él. „Személyhez kötött élmény, kitérni előle nem lehet, s minden egyformán fontos, érdekes, minden, együtt és egyszerre közlésre érdemes…” Persze, később rájött nemcsak arra, hogy az ideálként tekintett polgári életforma Trianon után megvalósíthatatlan, de arra is, hogy az élet az író számára „gyanús anyag”, ezért csak „módjával, preparált állapotban lehet felhasználni belőle valamit”.
Tehát az önéletrajzi mozzanatot is a preparációs eljárás részének kell tekintenünk, ami nem biztos, hogy mindig a megszépítés vagy az elhallgatás irányában hat. Kosztolányi is szóvá tette a fönt említett Életrajzok című jegyzetében, hogy a megélt életnek az írásbeli megismétlése magában rejti a sivárság és érdektelenség veszélyét: a dátum üres marad, az őszinteség unalmas. Úgy vélte, hogy „Rousseau, aki befeketítette magát, s az őszinteség örvén lopással kente be életét, nem panaszkodott, de dicsekedett. Le akart mosni minden festéket, s az arcát csak jobban befestette. Akkor hazudott leginkább, mikor hazugsággal vádolta magát.”
Az önéletírással (vagy önéletrajz-elbeszéléssel) kapcsolatos értelmezések gyakran hivatkozott teoretikusa az „önéletírói paktum” fogalmát az irodalomtudományi diskurzusba bevezető Philippe Lejeune, aki szerint az önéletíró nem „elmondja” az igazságot az életéről, hanem csupán azt „állítja”, hogy elmondja. Ezért – írja Lejeune – minden preparáció jelzésértékű, ami hozzájárul a szerző életének a megértéséhez, és „az odafigyelés állapotában egy valósnak hitt dologhoz képest vagyok kiszolgáltatva kíváncsiságomnak. […] Ha pedig észreveszek egy hazugságot, az még inkább megsokszorozza figyelmemet.”
Az önvallomásban – legyen az regény vagy esszé, önelbeszélő történet – a valamilyenné válás mikéntje lesz a fontos. Ha a szerző azt kérdezi magától, hogy „Ki vagyok?”, illetve „Mi vagyok?”, nem feltétlenül tudjuk meg a pontos választ. Csak az írás jelenidejéből rajzolódik meg egy szellemi portré, de a vallomásos írásfolyamat maga is megváltoztatja az embert. Az irodalomtudomány ezt úgy mondja, hogy az önéletírás énjének státusza megváltozik, önmagát a cselekvő kijelentéseivel is átalakítja. A másik teoretikus, Paul de Man talán épp ezért nevezte az önéletrajzot „arcrongálásnak” (az arc felismerhetetlenné tételének). Mindenesetre az önéletrajzi fikciók is azt szolgálják, hogy a „rongálás” nyomaival együtt ismerjük meg jobban az elbeszélőt. Soha nem tudjuk meg, hogy mi történt valójában, csak azt, hogy milyen képet őriz az elbeszélő a történésekről és benne magáról.
S az emlékezet és a múlt reprezentációja közötti kapcsolat már csak azért is problematikus, mert az emlékezet szubjektív tükrében hozza létre a fikció a múlt objektívnek tetsző képét. Lejeune szavaival „az emlékezet imaginárius konstrukció: elég az általa elvégzett szelekcióra gondolnunk”. Ennek ellenére: igen, el kell hinnie, hogy az író igazat ír – mondom még egyszer. S jobban teszi, ha hiszékenységével megmarad az irodalom keretein belül, minden más önvallomást pedig jótékony kétkedéssel fogad. Nem tudhatja, milyen maradandó rongálásokra lehet képes a preparátor! – De ezt már csak magamban teszem hozzá.
A szerző irodalomtörténész