Lóránt Károly

Vélemény és vita

A Nyugat mint ellenség, a Nyugat mint partner

A geopolitika alapjai (7.)

Alexander Dugin A geopolitika alapjai című könyvében egy nagy fejezetet szán Oroszország Nyugattal való kapcsolatainak, amelyben mindenekelőtt arra mutat rá, hogy egy évszázaddal ezelőtt Európa (Anglia és Franciaország) volt Oroszország fő ellenfele, a második világháború után azonban ez a régió elvesztette önálló geopolitikai jelentőségét, és az Egyesült Államok gyarmatává vált.

Így jelenleg Oroszország számára a tágabb értelemben vett Nyugat geopolitikai problémája két összetevőre bomlik: a Nyugat mint Amerika és a Nyugat mint Európa. Geopolitikai szempontból e két valóság eltérő jelentéssel bír. A Nyugat mint Amerika Oroszország totális geopolitikai ellenfele, Eurázsiával ellentétes irányú pólus, az atlantizmus központja. A 20. század közepe óta, amikor az Egyesült Államok szerepe nyilvánvalóvá vált, az eurázsiai geopolitika lényege az Amerikával folytatott geopolitikai hadakozás. Ebben a tekintetben az álláspont egyértelmű – az amerikai atlantista geopolitika ellen kell fellépni minden szinten és minden régióban, megpróbálva az ellenséget a lehető legnagyobb mértékben meggyengíteni, demoralizálni, megtéveszteni és végső soron legyőzni.

Különösen fontos, hogy a világban kialakult geopolitikai zűrzavar az Egyesült Államok belső válságává váljon, és ennek elősegítésére támogatni kell mindenféle szeparatizmust, különböző etnikai, társadalmi és faji konfliktusokat, amelyek destabilizálhatják az Egyesült Államok belpolitikai folyamatait. Ugyanakkor van értelme támogatni az amerikai politika izolacionista irányzatait, azoknak a (gyakran jobboldali-republikánus) köröknek a nézeteit, amelyek szerint az Egyesült Államoknak a saját belpolitikai problémáira kellene koncentrálnia.

Itt meg is állhatunk egy pillanatra az utókor bölcsességével értékelve Dugin negyedszázaddal ezelőtti meglátását. Igaz, Amerikában valóban kialakult egy belső zűrzavar, de azt nem a külső beavatkozás, hanem Amerika belső társadalmi változásai okozzák, és külső támogatás nélkül is hatalomra került egy izolacionista irányzat Donald Trump személyében és támogatóiban, de ezt az irányzatot az atlantista fősodor, a deep state (mély állam) hamarosan megbuktatta. Ugyanakkor a Dugin által javasolt módszert az atlantista hatalom sokkal jobban tudta alkalmazni Ukrajnában, ahol a helyi szélsőséges nacionalista irányzatot sikerült teljes mértékben maga mellé állítania. Ezzel Oroszországban is próbálkoztak, és Dugin könyvének írásakor jelentős befolyásuk is volt, de túl mohónak bizonyultak, ami már Jelcin nemtetszését is kiváltotta (pedig a segítségükkel jutott hatalomra, de ez egy külön történet), Putyin pedig útilaput kötött a talpukra – innen kezdődött Putyin és Oroszország utálata az atlantista sajtóban.

Dugin szerint Európa geopolitikai helyzete drámaian megváltozott a 20. század végére. Miután Európa évszázadokig a világ más részeinek metropolisza volt, most először került stratégiai, kulturális, gazdasági és politikai szempontból is gyarmati helyzetbe. Európa amerikai gyarmatosítása különbözik a múlt egyértelműbb és durvább formáitól, de jelentése ugyanaz marad. Európának jelenleg nincs saját geopolitikája és nincs saját földrajzi akarata; funkciói arra korlátozódnak, hogy az Egyesült Államok tartalékbázisaként szolgáljon, és a legvalószínűbb eurázsiai konfliktus helyszíne legyen.

Tisztán geopolitikai szempontból Eurázsia egyértelmű érdeke, hogy Európát kivegye az atlantizmus, az Egyesült Államok kezéből. Eurázsia csak akkor lesz mentes az atlantista, tengeri hatalomtól, ha stratégiai határai északon, keleten, délen és nyugaton az óceánok lesznek, akárcsak Amerika esetében. Egy Oroszországgal baráti viszonyt ápoló Európa mint Oroszország stratégiai szövetségese azonban csak akkor jöhet létre, ha Európa egységes. Ellenkező esetben az atlanti ellenfél számos módot fog találni az európai blokk feldarabolására és megosztására, a két világháborúhoz hasonló konfliktust idézve elő. Ezért Moszkvának a lehető legnagyobb mértékben elő kell segítenie az európai egyesülést, különösen a közép-európai államok, elsősorban Németország támogatásával. A német–francia szövetség, a Párizs–Berlin tengely (De Gaulle-projekt) az a gerincoszlop, amely köré az új Európa a leglogikusabban épülhet.

E tekintetben Moszkva feladata Európa kiszabadítása az Egyesült Államok és a NATO ellenőrzése alól, és a Közép-Európával való integrációs kapcsolatok erősítése a fő külpolitikai tengely, a Moszkva–Berlin tengely jegyében. Németország geopolitikai érdekei hagyományosan szemben álltak a Nyugat atlantista törekvéseivel, ami a geopolitika kontinentális és gyarmati vonatkozásaira egyaránt igaz volt. Németország mindig is ellenezte az angolszász gyarmati hódításokat, és egy tisztán szárazföldi, kontinentális, autark, hagyományos, hierarchikus és ősi értékeken alapuló civilizáció megteremtésére törekedett. A Habsburgok Osztrák–Magyar Monarchiája által képviselt Közép-Európa (Mitteleuropa) volt a európai civilizáció gyökereit alkotó nagy Római Birodalom utolsó európai maradványa. Valójában a Római Birodalom volt az a nagy régió, amely Nyugat- és Közép-Európát egyetlen geopolitikai szervezetté egyesítette. Az európai birodalom eszméje még ma is közvetlenül kapcsolódik Németországhoz és a német befolyási övezetbe tartozó országokhoz.

Ezekből a tézisekből azonnal levonható egy fontos geopolitikai következtetés: egy antiglobalista geopolitikai szövetség csak akkor lehetséges, ha valamennyi nyugati ország, Németország felé orientálódva, csatlakozik a közép-európai blokkhoz. Ebben az esetben a volt szocialista tábor nyugati régiói esélyt kapnának arra, hogy az európai nagytérség keleti határvidékeivé váljanak. A létrejövő európai birodalom garantálhatná e régiók kulturális, nyelvi és gazdasági autonómiát, és megmenthetné őket a nivelláló globalista rendszertől, amely egy liberális-piaci, plutokrata struktúrában az önállóság és a nemzeti identitás nyomait is elpusztítja. Teljes politikai függetlenségről azonban ebben az esetben sem lehet szó, ráadásul egy német központú európai birodalom esetén mindig fennállna a német nacionalizmus feléledésének veszélye, bár ez az összeomlást kockáztatná, ahogyan Hitler pángermanizmusa is bukásra volt ítélve.

Az atlantista geopolitikusok jól ismerik az Oroszország és Európa (különösen Németország) szövetségének stratégiai veszélyeit, és hagyományosan igyekeznek megakadályozni azt. A tengeri hatalom, a thalasszokrácia leghatékonyabb módszere a „cordon sanitaire”, a keleti és nyugati szomszédokkal szemben egyaránt ellenséges és az atlantista pólushoz közvetlenül kapcsolódó több határállamból álló sáv. Ilyen cordon sanitaire hagyományosan Lengyelország és a délebbre fekvő kelet-európai országok, Csehszlovákia, Románia és így tovább. Egy ilyen kordon gondolatát a geopolitikus Halford Mackinder dolgozta ki még a 20. század elején, és a két világháború során sikeresen is alkalmazták. Mindkét esetben sikerült elérni, hogy a két kontinentális hatalom, Oroszország és Németország között kiéleződjön a konfliktus, amelynek eredményeként a stratégiai győzelem az atlantistáké lett.

Ezekhez a gondolatokhoz negyedszázad múltán talán annyit lehetne hozzáfűzni, hogy Dugin helyzetértékelését igazolta az idő, csak nem Oroszország eurázsiai integrációját erősítette meg, hanem geopolitikai háborúba torkollott a thalasszokrácia, a tengeri hatalom, vagy közismertebben az atlantizmus és Oroszország között. De a történelemnek nincs vége, akárhogy végződjön is a jelenlegi háború, jelentős erők maradnak Európában, Ázsiában, Afrikában és Amerika déli felén is, amelyek valamilyen formában ellen fognak állni az angolszász tengeri hatalom és azt mozgató globális pénzügyi hatalom térfoglalásának.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója

Kapcsolódó írásaink

Lóránt Károly

Lóránt Károly

Oroszország belső geopolitikája

ĀA geopolitika alapjai (6.) Dugin a hatalmas térségre kiterjedő Orosz Föderációt négy részre osztja, amelyet általa tengelyeknek nevezett gazdasági, kulturális, etnikai kapcsolatok kötnek össze Moszkvával