Becsaptatok!

Az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének alapvető okairól bizonyosan megemlékeznek majd tanult kollégáim; a személyes elhatározásokról a még köztünk élő szemtanúk, az események résztvevői mondják el emlékeiket. Nagyívű értékeléseket adnak majd a politikusok, legalábbis azok, akik magukénak érzik ezt a történelmi hagyományt, mások lapítanak majd, mint nyúl a magas fűben, megint mások próbálnak belecsimpaszkodni az akkori történések lázadó mozdulataiba és új forradalomról vizionálnak. Felizzik majd – oh, az energiaárak -, az események jellegéről folytatott több évtizedes vita: forradalom volt-e egyáltalán, s ha igen, milyen? Demokráciáért vagy „jobb” szocializmusért? Szabadságharc, felkelés, ellenforradalom, népfelkelés. Nemzeti vagy „kis októberi szocialista”. Egy napra felszínre kerül sok szellemi limlom megint.

Mi most maradjunk a „nem fontos” előzményeknél. Hagyjuk el a nagypolitika területét: a függetlenség, szuverenitás, szabadság, demokrácia világát. Ezek reménye is odaveszett, legkésőbb 1947–48-ban. Ezzel a vasfüggöny is leereszkedett, az ország bezárult, a maradék jogok is elillantak s akkor joggal mondhatták mélabús tekintettel eleink – szemben a mai lankadatlan affektálókkal – itt fogunk élni. Elbuktunk megint, egy ideig ilyen rendszerben fogunk élni. Nem „ilyen országban”, mert az ország a hazánk. Azt nem mocskoljuk, nem gyalázzuk – vagyunk lakói –, arra még büszkék is lehetünk. Rákosi meg a többi előbb vagy utóbb úgyis felszívódik: hazamegy, feladja, elzavarjuk vagy csak egyszerűen a dinoszauruszok sorsára jut. Hogy új nemzedékekben újjászületik: ezt nem gondoltuk volna.

Gondoltuk, hogy egy ideig zakatolni fogunk, építjük a vas és acél országát, emeljük a normát, megnyerjük a munkaversenyt, teljesítjük a Munkára Harcra Kész mozgalom próbáit; sorban állunk mindenért, gyapotot, gumipitypangot és bukfencet vetünk. S mikor a magyar miniszterelnök – parasztgyerek volt valaha – megkérdezi, minek is erőltetni azt a gyapotot, gumipitypangot Gerő elvtárs, már jön is a megfellebbezhetetlen válasz: „A harmadik világháború elkerülhetetlen!” Hogy Gerő a nagy páncélozott autóban eldúdolta-e a Gyapot éneket: „Kicsi vagyok én / Majd megnövök én, / Ha a szovjet agrár-módszert / Eltanulom én!” – kétlem. Mogorva, magányos, szembajos ember volt. Folyton Sztálinra hivatkozott, aki arra számított, hogy a szocialista országokat előbb-utóbb blokád alá veszik. Ezért a gyapot a Somogy megyei téeszekben. Szankciók?

A korszak törvénytelenségeiről még ma is a legtöbbeknek a Rajk-per jut eszébe. Nincs ez jól. Egyik oka ennek A tanú című zseniális alkotás. Sokan már sajnos összekeverik a szatírát a valósággal. Kicsit olyan ez, mint Ady költészetéről Karinthy paródiáin keresztül véleményt alkotni. Jó lesz emlékeztetni, hogy a sok Pelikán gátőrszerű tünemény nélkül Bástya elvtárs meg Virág elvtárs nem sokra mentek volna a szocializmus építésében. S hogy a szimbolikus „Angol parknak”, meg „Sportuszodának” is volt „azelőtt” vezetője, csak eltűntek valahol, valahogyan, valamikor.

Kevesebben tudják – s ez csak a jéghegy csúcsa –, hogy a Csepel (Weiss Manfréd) Művek vezérigazgatóját, Magasházi Ödönt is kivégezték. Utódja Rákosi Mátyás testvére, Bíró Ferenc lett. Kellett a hely. Kivégezték a húsértékesítő vállalat vezetőit is, meg ezzel párhuzamosan „szabotáló” kulákokat is, mert a teljesen elhibázott kollektivizálás és állami kereskedelem (beszolgáltatás) élelmiszerhiányhoz vezetett. Rákosi közben azzal traktálta miniszterelnökét, hogy a kulákok kenyérrel etetik a disznókat, ezért nincs a boltokban kenyér. Az már talán inkább legenda – de Marosán György jellemével összhangban van –, hogy az egykori péksegéd és parkett-táncos a kritikákra így válaszolt: nem a zsemle kicsi, a pofátok nagy.

Nem csoda, hogy kicsi lett a fejadag. Annyi volt az idegen a falvakban, hogy a török megszállás alatt sem lehetett több. (Nem véletlenül figyelmeztetett Szekfű Gyula még 1945-ben, hogy hódoltság következik.) Idegen volt a tanácselnök, a tanácstitkár, a begyűjtő, a végrehajtó, a cukorrépa-felvásárló, az erdőgazdaság kerületvezetője. Mind kommunista párttagkönyvvel a zsebében. Abba gyűjtögette a bélyeget, pecsétet. S persze voltak más idegenek is: a kitelepítettek, menekültek. Fűthetetlen verandára, kamrába költöztetettek, akiknek munkájuk, nyugdíjuk, ingóságaik után végül a lakásukat is elvették.

Persze aki időben kapcsolt, lehetett bármi. A kísértés nagy volt. Villamoskalauzból honvédelmi miniszter. Hentessegédből belügyminiszter. Parasztgyerekből miniszterelnök. A Párt emelte őket a falu, a gyár és az ország vezető tisztségeibe. Beleszólásuk nekik se volt sok a dolgokba, azt a moszkoviták intézték, de jólesett beköltözni a háromemeletes rózsadombi villába, rendelni a „pártáruházból”. Narancsot, drága italokat, kolbászokat hoztak házhoz. Mindenki tudott erről. És a „pártszabóság”. De hát a jól szabott sötét öltönyhöz a világos zokni. Mintha a nyilasokat látnám. Itt is jogos lenne: „Egy brancs maguk…” Közben az emberek a lakásokat alig tudták fűteni, se koksz, se fa: kellett az iparnak, ahol a határ köztudottan a csillagos ég volt.

A nagy fekete autók jöttek-mentek a városban. Páncélozott üveggel, lefüggönyözve. Előttük biztonsági autó, utánuk is. Jöttek a kávészínű Pobjedák, (mozgékony, gyors Vauxhall gyártmányú angol kocsik is), a zöld teherautók. Eltünedeztek az emberek az Andrássy 60.-ban – s minden városnak volt ilyen intézménye –, el a magyar gulagon, a hortobágyi táborokban. Vagy csak úgy, eltűntek a portájukról, otthagyva mindent az államnak. Volt, aki csak azért, mert már nem bírta fizetni az állandó különadókat. Aki nem fizetett hamar a „béketábor ellenségévé és az amerikai imperialisták szekértolójává” vált. S ez komoly veszéllyel járt.

A legtöbb szó ma is a koncepciós perekről esik. Ezek egy része kirakatper is volt, s mai ésszel nehéz felfogni a sok beismerő vallomást. Pedig van magyarázat: ettől várták a túlélést. Akár súlyos börtönévek árán is. Sokszor nem jött be. Sokszor igen. Kádár, Aczél, Marosán, Szakasits megúszta, mer három év után elengedték őket, s még kártalanították is; Rajk, Szántó Zoltán, Szalai András, Pálffy és Sólyom nem. (Hogy csak a hasonszőrűeknél maradjunk.) Az akasztófa előtt állítólag csak Szalai kiáltott csalódottan: „Becsaptatok!”

Sok volt az öngyilkosság. Nálunk mindig sok volt. Belügyminisztertől művészeken át parasztemberekig, de sokan! Ha nem ez történt és vádemelésig jutott el az ügy, jöttek a kirendelt védők, akik súlyosbításért fellebbeztek. „Mennyiért mondana le az uram védelméről? – Kétezer forint. – Tessék, adja írásba, hogy nem vállalja.” Inkább ne védje.

A gyárakban a békekölcsönjegyzés borzolta a kedélyeket, meg a sokféle munkaverseny. Olyan gyorsan falaztak, olyan sebesen forgácsoltak, olyan felelősséget éreztek a gépekért, hogy a melósok zsebében kinyílt a bicska. Jött a „permanens normarendezés”. Nagyon szerették az „ötperces mozgalmat”. Ez utóbbi azt jelentette, hogy „illett” öt perccel előbb bemenni a munkahelyre. A félelem légkörében mindennapossá vált a túlóráztatás a vasárnapi műszak. Ellenállás esetén az illetőket „leleplezték”, mint ellenséget. Ha valaki iránt az ÁVH „érdeklődött” megvoltak az eszközök.

A kommunisták csak csalással, erőszakkal, külső segítséggel jutottak korlátlan hatalomhoz Magyarországon. A nemzet nagy többsége soha nem hitt nekik, tekintélyük 1949-re végkép megfogyatkozott, annyi sem maradt, mint a világháború végeztével volt. Az elviselhetetlen viszonyok vezettek oda, hogy 1956 őszére azok is csalódtak, akik valamikor hittek az ideológiában, hittek a párt vezetőinek. Voltak, akik javítani akartak a gyakorlaton, de a nagy többség pokolba kívánta az egész erőszakos világmegváltást. Az ember a jussát akarta: a szabadságot. A forradalom és a szabadságharc egyértelművé tette, hogy az utóbbi a cél és a jövő. Ma is így van. Nehogy a félrevezetett ezrek később újra azt érezzék, kiáltsák, nyüszítsék: „Becsaptatok!”

A szerző történész