A csillag fölöttünk

1957. november 3-a vasárnapra esett. Egy naplóbejegyzés szerint ezen a napon a Kerepesi temetőben gyalogos géppisztolyos rendőr őrjáratok és kettesével lovas rendőrök cirkáltak. Délután ötkor mindenkinek ki kellett jönni. A bejegyzés tanúsága szerint egy édesapa két kislányának a következő szavakkal indokolta meg a gyertyagyújtást Arany János sírjánál: magyar író volt.

Az ember 1956 ősze óta különösen boldog és büszke lehet amiatt, ha bármi köze van az írókhoz és az irodalomhoz Magyarországon. Elég fellapozni az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számát. Az első oldalon – Petőfi Sándor Ismét magyar lett a magyar című verse mellett a két vezető írás egyike Németh László Emelkedő nemzet című cikke. Csak két rövidke részlet. „Az elmúlt hét azért volt óriási élmény a számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de az egész a világnak, hogy a magyarság erkölcsileg mekkorát emelkedett. Hiszen nem mondom: voltak rá jelek eddig is. (…) De hogy a nemzet a gyötrésben és megaláztatásban így összeforr, hogy diákok, munkások, katonák minden előzetes szervezkedés nélkül közös elszántságukkal így megszerveződhetnek, a vezér nélküli felkelésnek ez a csodálatos látványa meghaladta nem reményemet, de képzeletemet. (…) Az alól, hogy szóljunk, felmentést csak a halál vagy még az sem adhat. Az első alkalmi autóval én is Pestre jöttem, s szobámba zárkózva ideültem, mint valami gépfegyver, az írógép mellé, hogy míg bírom, kattogtassam. Gépem mellől arra a fiatal lányra gondolok, akinek a hírek szerint a Kálvin téri ház tetején valamennyi férfitársát kilőtték, s ő tovább jártatta a fegyvert, amíg csak fiatal feje is oldalt nem konyult. Nem tudom, pontosan így történt-e, de az én szívemben ez a lány most a múzsa. Ő írta a ház tetejéről: „Rajta, öreg hullajelölt! Ha én odaadtam a szép ifjú életem, mi az neked, szegény emberi maradvány, a magadét megtenni.”

A másik írás Déry Tiboré. „A suhancok forradalma, mondták! Mától kezdve a »suhanc« szó szent előttem. Évek óta kétségbeesve figyelem a magyar ifjúságot: ájultan hallgatott. Október 23-án felállt, és helyreütötte a nemzet becsületét. Megrendülten és tisztelettel megemelem a kalapomat előtte.(…) ’48 ifjúsága után most támadt a hazának egy ’56-os ifjúsága is.”

És ha beljebb lapozunk az újságban… Uramisten. Füst Milán: Emlékbeszéd Thuküdidész modorában az elesett hősök sírja felett. „Megfáradt öreg vagyok, sok mindent láttam hosszú életem során, de ilyet még soha. (…) Arról a soha nem látott fegyelemről akarok szólani, amely ebben a forradalomban megnyilvánult. S ez a fegyelem nemcsak abban mutatkozott meg, hogy rablás sehol sem történt – közismert tény, hogy a kirakatok betört üvegablakai mögül senki se lopkodta ki az árut, s már maga ez a körülmény is minden elismerésünket megérdemelné, de még nem is ebből áll az a csoda, amely engem létem alapjaiban olyannyira megrázott s amelynek emlékét a síromba is el akarom vinni magammal. A politikai meggondoltság és okosság, a politikai mérséklet, valamint a forradalmároknak embertársaik iránt való szolgálatkészsége és szívbéli jóakarata volt az a csoda, amely újra feltámasztotta szívemben minden szeretetemet honfitársaim iránt.”

Azután Benjámin László verse, az Elesettek.

„Lánctalpakon, egyenruhában jön a HALÁL értetek.
Szerelem, munka, remény, jó és rossz már tőletek elvétetett.
De már emléketektől is veszik el a becsületet.

Élők és holtak: fosztogatónak Titeket gyaláz, aki
Ezt a szomorú országot utolsó kincseitől akarja megfosztani.”

És mind-mind a többiek: Szabó Lőrinc és Tamási Áron, Kassák Lajos és Illyés Gyula. Állítólag Sztálin azt kérdezte egyszer, midőn a pápa erejére hivatkoztak neki: és hány hadosztálya van Őszentségének? Íme az egyik, Joszif Visszárionovics. Ezek a hadosztályok harcoltak Budapest utcáin. És már meg is van a válasz arra is, miért lehetünk most itt, miért ünnepelhetjük szabadon a legújabb kori magyar történelem legnagyobb eseményét immáron több mint három évtizede. Az egyetlen igazán győztes forradalmat. Mert az volt. És éppen azért, mert páratlanul tiszta, mesékbe illően hősies és ókori héroszokat megszégyenítő módon bátor volt.

Ha megidézzük azokat a 66 évvel ezelőtti napokat, javaslom, ne hazaiakat – a döbbenten figyelő, szemüknek hinni nem akaró külföldi tanúkat idézzünk meg. Ők aztán mindennél és mindenkinél hitelesebben tolmácsolták, amit láttak, amit megéltek, amit átélniük megadatott. Válasszunk ki egy olaszt, akit a déli temperamentum és érzelmi áradás dacára – és azzal együtt – a talján újságíró szakma egyik legkiválóbbjának, Oriana Fallaci legnagyobb elődjének – de az olasz mellett az európai újságírás egyik legkiemelkedőbb alakjának tartanak. Indro Montanelli a Corriera della Sera munkatársaként tartózkodott Magyarországon. Halljuk őt: „Már eléggé edzett harctéri tudósító vagyok, és – higgyék el nekem – láttam én már mindent. Nem hiszem, hogy beszámolóimban valaha is túloztam volna. Sőt, azzal vádolnak, hogy a látott dolgokat kicsinyítettem, vagy az epikának velem született visszautasítása miatt néha még le is fokoztam. Ugyanis nem volt soha olyan érzésem, hogy hőskölteménybe illő dolgokba találkozom, kivéve néhány ritka, egyéni epizódot, és mindig úgy gondoltam, hogy ilyen dolgok kollektív jelenségként nem léteznek. Tévedtem. Léteznek. Létezik. Legalábbis Magyarországon. (…) November 4-e után, kedden este, negyvennyolc órával azután, hogy Moszkva szerint az ellenállás el lett taposva, vagy hatvan tank égett vidáman az utakon. Az egyiknek a periszkópját egy tizenkét éves kislány vakította meg, aki felmászott rá és egy marék sárral dugaszolta el: két hasonló korú társának lehetővé téve, hogy zavartalanul dobják a tankra a palackokat. Az első két nap folyamán oroszokat csak mint holttesteket lehetett látni. A tankosok holttesteit, akik, hogy ne égjenek szénné a lángoló tankokban, megpróbáltak kiugrani. De ahogy egyenként kiemelkedtek acél-szarkofágjaikból, meghaltak: mert nem volt ablak, ahonnan ne lőttek volna rájuk. (…) Még sohasem láttam katonáktól, oroszoktól különösen, ennyi igyekezetet katonáik életének kímélésére. Általában mindig úgy láttam őket, hogy nagy tömegben hömpölyögtek és óriási veszteségekkel támadtak. Ez alkalommal azonban az óvatosság szinte amerikai kritériumai szerint mozogtak. A járőrök tagjai majdnem velünk szemben ugrottak le a kocsikról, És abból, ahogy azonnal fedezékbe rohantak, ki egy fa, ki csak egy ajtófélfa mögé, rájöttem, hogy van a világon valaki, aki még nálam is jobban fél: ők, az oroszok.”

Egy csillag ragyog itt a fejünk fölött, magányos ugyan, de fénye nem csak hogy el nem halványuló, de az idők végezetéig ragyogó. Nem lehet másképp tekinteni rá, csak miként Faludy György tette:

„Ezerkilencszázötvenhat, sem emlék,
sem múltam nem vagy, sem történelem,
de lényem egy kioperálhatatlan
darabja, testrész, ki jöttél velem
az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt,
melynek nincs korlátja: életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat
éjjelre és kedvet a szenvedéshez
meg örömet; mindig te fogtál kézen,
ha botladoztam; magasra emeltél,
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen;
ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
a nehéz út oly könnyű volt veled!
Oly régesrégen sütsz fehér hajamra,
ragyogj sokáig még sírom felett.”

A szerző író