Domonkos László

Vélemény és vita

Pánikkeltők

Ha jól emlékszem, Rejtő Jenő valamelyik könyvében olvasható az örökbecsű példa: „Mindenki őrizze meg nyugalmát, a rendőrség minden körülmények között fenntartja a rendet. Amire, természetesen, azonnal kitör a pánik.”

Most már ez utóbbihoz a rendőrségre semmi szükség. Sőt: arra van a legkevésbé. Sokkal jobb – hatékonyabb, erőteljesebb, kitartóbb – közreműködők állnak rendelkezésre.

Kezdődött – mint az újnak becézett korszak egésze – a coviddal. Világjárvány, ilyen még nem volt – ez még hagyján. De: végveszély, halál, mindent felülmúló fertőződési-halálozási arányok. Totális pusztulás felé. Minden bezárva, még a két szoba közti ajtók is. Védőruhák, védőkesztyűk, védőgatyák, védőbugyik, védőművek, védő-védő komplexumok. A maszk, amiről egykoron emlékezetesen eredeti-jópofa film is készült Jim Carrey-vel, fontosabb lett az összes létező életmentő készüléknél, a mentőöveknél és a defibrillátoroknál is. Végítélet, világvége, az apokalipszis és lovasai. Mindenki csinálja össze magát minél jobban, lehetőleg máma még. Hogy a dolog mennyire gerjesztett vala nemcsak azért látni, mert Magyarországon a kormány higgadtan, mértéktartóan és megnyugtatólag igyekezett fellépni a nagyszerű munkával világhisztériává növelt (pumpált) – kétségkívül létező, de körülbelül félmillió összeesküvés-elméletnek és máig oltás- és oltottiszonyos elmebetegnek tág teret biztosító – pandémiával és a körülötte zajló őrülettel szemben, hanem legvégül az volt az igazán árulkodó, ahogyan a covid omikronossá szelídült és mára immáron végérvényesen besorolt az influenzaszerű esetek közé, azoknak megfelelő méretű foglalkozást kívánva. Csakhogy mindez csak a kezdet volt.

A háború, az emberiség szörnyű átka, tudjuk, elkerülhetetlenül lesújtó közvetett következményeket hoz magával. Az öldöklésen, a pusztuláson, a nagyarányú károkozáson túl sajna, fogyasztási-ellátási-pénzügyi konzekvenciákkal is jár. Csakhogy mindez – tudjuk – egyrészt hosszú-hosszú évszázadok óta így van, másrészt az emberiség jobbik-normálisabbik fele, lassacskán bár, de mégiscsak fejlődvén, igyekszik és tud is egyet-mást tenni ez utóbbi, komoly hátrányok csökkentése, netán kiküszöbölése érdekében. Csakhogy…

Világinfláció. Energiaválság. Nem lesz mit enni, megfagyunk a télen. (Ezeket a gondokat már az ősember is megoldotta, de mindegy, nem számít.) A pánikterjesztés- és gerjesztés, jó covidos tapasztalatokkal megizmosodva, teljes gőzzel folyik. Október végi, novemberi rendezvényeket mondanak le remegő aggodalommal hangjukban cidriző vidéki hölgyek szerte az országban, „ki tudja, mi lesz”, „nem kockáztathatunk”, „nem vállalhatjuk” és hasonló magyarázatok kíséretében. És úgy lehet, még ez is csak a kezdet, tehetjük hozzá maliciózusan. Nemrégiben láttam a sokatmondó, okos karikatúrát: 2020–2022: az emberiség tetőtől-talpig űrruhaszerű védőruhában, kesztyűben, szupermaszkkal, torz UFO-szörnyetegként. 2022–23: az emberiség tetőtől-talpig súlyos gyapjúcuccokba bugyolálva, szeme-szája-mindene keresztül-kasul, torz UFO-szörnyetegként.

Dolgoznak a fiúk, no.

A pánikkeltés technikája, a tömegkommunikációban akár csak valamicske tapasztalatot szerzettek láthatják, viszonylag egyszerű. Először is: mindig mindent úgy kell tálalni – hírportál vagy bulvárlap, kommentelés vagy egyszerű hírközlés, mindegy – mintha hatalmas, mindenek fölötti, mindennél fontosabb, sohasem volt, vészterhesnél is vészterhesebb, valami irtózatos, soha nem látott, sohasem tapasztalt dolog lenne. Elég már az is, ha időjárás-előrejelzésről van szó: „szörnyű hétvége vár ránk.” „Leszakad az ég.” Aztán mikor mindenki már a fél fogsorát kivacogta a rettegéstől, jő a következő adag. (Stílusosan szólva: második, nyolcadik, ötszáztizedik, ikszedik hullám.) „Új világjárvány a láthatáron.” „Ha megússzuk a telet, 2023 még szörnyűbb lesz.” Rettegj, magyar!

A pánikkeltők pedig már réges-régóta nem rettegnek, jót vihognak az egykori, a rémhírtejesztőket reszketésre felszólító plakáton, tudva tudván, hogy ők és kizárólag ők szólíthatnak föl reszketésre minden földi halandót. És mi több, a nagy és szent demokrácia nevében még azt is kikérik maguknak, ha csupán bicskanyitogató stílusukért próbálja számonkérni őket valaki.

És hogy kik is ezek a derék fiúk? Úgynevezett tollforgató (ma már: számítógépet kezelő) emberek. Ha nem szégyellném, újságírónak kellene neveznem őket, de ezért a nyilvánvaló bűnért Kosztolányi Dezső, Bálint György, Lovas István meg a többiek odafentről alighanem jól a fejemre koppintanának, úgyhogy ezt inkább mellőzöm. Nem, ezek az elkövetők többnyire a fiatalabb vagy legföljebb a középkorúak közé tartozó „jó fejek”, szabad idejükben önfeledten iddogálnak a Kazinczy utcában vagy más divatos helyen, a figyelemfelkeltést pedig a leggarázdább szenzációhajhászkodással, a hatásos írást a legundorítóbb rettegtetéssel és bombasztikus pánikkeltéssel tekintik azonosnak – és kérem, higgyék el: iszonyatosan meg vannak elégedve önmagukkal, mindenféle szempontból. Szakmailag pláne a szakma csúcsainak, igazán korszerűnek-trendinek tekintik önnön működésüket, és meg vannak győződve arról, hogy ezt így és csakis így kell csinálni, másképp nem is lehet. Aki netán mégis: maradi szerencsétlen, vén f…, akinek fogalma sincs semmiről. Nagyjából ennyi.

Már csak az a kérdés marad: ha nem a rendőrség – amely tudvalevően minden körülmények között fenntartja a rendet –, akkor ugyan ki vállalja ezt föl – a pánikkeltők ellenében. Csak a derék írek híres szervezetének nevével válaszolhatunk: Sinn Fein. Mi magunk. Másként nem megy.

Majd meglátjuk.

A szerző író