Akasztott ember házában kötelet emleget – ez a szólás jutott eszembe, amikor olvastam, hogy Dobrev Klára október 23-ra utcára szólította a magyarokat, kijelentve, aki teheti, csatlakozzon valamelyik tüntetéshez, aki nem, az csak sétáljon, és beszélgessen a közállapotainkról. Túl azon, hogy esetünkben a szólás nemcsak a maga átvitt értelmében, de ismerve a történelmet, szó szerint is igaz, néha tényleg nem haszontalan a viszonyainkról beszélni.
Kezdjük mindjárt az emlékezet- és/vagy valóságvesztéssel, ami szinte a rendszerváltoztatás pillanatától része a magyar politika eszköztárának. A lényege, hogy nincs múlt, vagy ha nyomokban fel is fedezhető, nem fontos, megvan az erőnk, hogy oda hajlítsuk, amint éppen megfelel az érdekeinknek. Így lehetett miniszterelnök pár évvel azt követően, hogy 1956-ról egyáltalán ki lehetett mondani, forradalom volt és szabadságharc, a pályafutását a karhatalomban kezdő Horn Gyula. A múltját firtató kérdésre adott válasza („Na és!”) mintha az emblémájává vált volna ennek az egész gondolkodásnak. De így lehetett kormányfő a D–209 számon a kommunista államvédelem fedett tisztjeként szolgáló Medgyessy Péter, aki ráadásul a tény napvilágra kerülése után túlélt még egy bizalmi szavazást is, az erkölcs és az elvszerűség nagyobb dicsőségére.
Ne feledkezzünk meg arról, hogy az említett politikusokkal szemben Európa nyugati részén nem nagyon lehetett semmiféle skrupulust felfedezni, ellenkezőleg, sok esetben elfogadottabbak voltak, mint a diktatúra ellenzékéből érkezettek. (Bár a sajátságos magyar váltás miatt itt is összekuszálódtak a vonalak.) Sokszor olvastam, hogy vélhetően azért, mert múltjukból következően hozzászoktak ahhoz, hogy egy távoli hatalmi központban megmondták nekik, merre van előre, de azt hiszem, ez csak részben igaz. Benne volt/van ebben a szocializmusnak nevezett berendezkedés iránt Nyugaton, a biztonságos távolban, jóléti demokrácia körülményei között érzett, tapasztalatok nélküli romantikus szimpátia.
Szóval nem előzmény és táptalaj nélküli, amit a Demokratikus Koalíció, a magyar ellenzéket immáron rövid távon lenyelni akaró párt árnyék-miniszterelnöke tesz az ünnep kapcsán. Most, hogy néhány nappal a miniszterelnök után őt is fogadta a német kancellár, nyilván megerősödve árnyékmivoltában, úgy érezheti, itt az idő utcára szólítani a magyarokat. Ha kajánkodni akarna az ember, megkérdezné: azokat, akik alig egy éve nemhogy miniszterelnöknek, de még jelöltnek sem választották meg? De nem teszem, a helyzet ennél sokkal komolyabb. A szétcsúszó világ mindig nagyobb teret enged az önjelölt izgágáknak, a sokasodó problémák pedig az egyszerű beszédnek, hogy aztán évek menjenek rá az okozott sebek begyógyítására, a károk felszámolására.
Egy demokráciában bárki tüntethet, és bárki utcára szólíthatja az embereket. Dobrev Klára és a férje, Gyurcsány Ferenc is. Két nap van az évben (október 23. és november 4.), amelyeken nekik ezt múltbéli és esztétikai okokból el kellene kerülniük. És csendben kéne maradniuk.
Duplán csendben.
A szerző vezető szerkesztő