Gyerekkorában nem volt megelégedve a fejével. Belenézett a tükörbe, és azt látta, hogy nagy. A füle is és az orra is nagy. Bezzeg a Forintos Pisti feje normális volt, az osztályban minden második lány bele volt zúgva. Őt a szomszéd néni azzal vigasztalta, hogy a teste majd hozzá fog nőni a fejéhez, különben meg okos ember lesz belőle.
A szomszéd néni jóslatai közül egyik sem jött be, gondolta J. Károly a tükör előtt. Hiába nagy – s még a szemüveg is szorítja, ami nem az okosság jele, hanem csak arra mutat, hogy rosszul lát –, nem fér a fejébe az a rettentő sok furcsa dolog, amit mostanában érzékel.
Még szerencse, hogy nincs mindent látó varázsszemüvege, mert az így föltáruló történések és jelenségek még annyira sem férnének el a fejében. Mehetne az elmegyógyintézetbe, ahol – ha következetes lenne a világ – bizonyára sok olyan emberrel találkozna, akiket egyelőre csak a híradókból ismer.
Börtönbe zárni nincs oka senkinek, pedig ott is sok olyan emberrel találkozhatna, akit egyelőre csak a híradókból ismer. Bár úgy tűnik, néhányan azért nem fogják elkerülni a számonkérést, főhet is a fejük, mit hozzanak föl mentségükre a pénzen és kapcsolatokon kívül.
J. Károly most örült igazán, hogy nincs kapcsolatai és pozíciója által nem hivatalosan szerzett pénze, és sehol nem fejes, csak a feje nagy. Annak nem örült, hogy hivatalos pénze sem nagyon van, és az a kevés is egyre kevesebbet ér. Brüsszelben sem járt soha, még a közelében sem. Igaz ugyan, hogy egyszer elutazott Prágába, ami kétségkívül közelebb van, mint Budapest, nem beszélve Bukarestről.
Ezt a két várost össze szokták keverni egymással a látszólag normális fejűek, a tengerentúl azonban biztosan csak divatból utánozzák az elnöküket. Ám az ottani divat begyűrűzik hozzánk is. Amíg csak a farmer és a Rolling Stones gyűrűzött, addig nem volt baj, de kiderült, hogy a szabadságnak álcázott véleménydiktatúra és a nemi betegség mögött buta fejeken elhelyezkedő nagy arcok vannak.
J. Károly ugyanis betegségnek gondolta, ha valaki nem tud mit kezdeni a nemével, el is nevezte magában erkölcsi trippernek ezt az egészet. Azt viszont nem tudta sehogy se elnevezni, mikor az igazi fejeket és arcokat nem látni a szavak és a cselekedetek meg a háború mögött.
Vajon mi motoszkálhat ezekben a fejekben? Szívük biztosan nincs, gondolta J. Károly, majd eszébe jutott egy vers, amit talán a középiskolában olvastak. A Nagyúrnak disznófeje volt benne, nem olyan, mint a J. Károlyé.
Belenézett a tükörbe, de most már nem volt annyira elégedetlen, leszámítva az inflációt és az energiaválságot. Mert a feje tulajdonképpen a szívét teszi láthatóvá. Nagy szíve van neki, de néha rosszul lát. S ha véletlenül mindent látna és megértene abból, ami a világban történik, lehet, hogy bele is szakadna a szíve.
A szerző irodalomtörténész