Kő András

Vélemény és vita

Könyvsorsok

Azzal csönget be a szomszéd, hogy néznék rá a könyvtára darabjaira, s amelyek megtetszenek nekem, vigyem el szeretettel, mert ő néhány napon belül szeretetotthonba vonul, és nincs, akire hagyja a köteteit. Engem szeretne megtisztelni a gesztusával. Megráz és felvillanyoz az ajánlata. Megráz, mert az elmúlás szomorúsága, lehelete borul rám, és felvillanyoz, mert szép számú könyvvel bővíthetem a polcaimat.

Kiválasztom a köteteket, de olyan dohszagúak, hogy ki kell tennem őket a teraszra, süsse a könyveket az őszi nap, járja át az oldalakat a tiszta levegő, hátha levetik régi ruhájukat. Napokon át fürdetem majd az új jövevényeket, és várom, hogy életre keljenek. Mennyire más állapot ez, mint mikor a nyomdából kihozott könyvünkbe szagolunk bele, és sajátosan jó illatot érzünk.

A terasz asztalán, a könyvek mellett sorakozik a sok feltörésre váró dió. A levegő könnyebb, mint a májusé, az ősz a legenyhébb ízét permetezte belé. Az égi nap sok ezer gyertyafénnyel világít. Idilli a csend itt a Duna-kanyarban. A szél sem nyargal, olykor simogat is. Néha egy madár repül át kerten. Egy kóbor darázs a teásbögre szélére száll, de a mohóságáért bűnhődik: belezuhan az uzsonnás italba. Kimentem, és repülhet tovább.

Nádas Péter írja Játéktér című könyvében: „Október… nekem minden évben különös hónap, mintha minden évben átélném születésem fordulatait.” Októberi lévén, ugyanígy vagyok én is. „Az ősz az évszakom – fűzi tovább az író. – Ragyogó egével, reggeli páráival, égetett szagával…”

A napra kitett könyvek Abody Bélát juttatják eszembe. Egyszer megkérdeztem tőle, mi lesz azokkal a könyvekkel, amelyeket értéktelennek ítél? „Könyvet nem dobunk ki – válaszolta szűkszavúan az író –, a pincébe kerülnek.” „S ha választanod kellene a macskák és a könyvek közül, hogy melyeket hajítsd ki?” (Ismeretes, hogy több macskája volt.) „A macskák maradnak!” – mondta eltökéltséggel a hangjában.

Könyvek. Másik emlék: Gáti József azzal fordult hozzám: „Kisfiam, nincs ötlete, hogy hol tudnám eladni a könyveimet? Próbáltam itt is, ott is, de senkinek nem kellenek.” Vajh, hol csücsülnek most a színész könyvei? Közhely: Habent sua fata libelli – A könyveknek megvan a maguk sorsa. S ezek itt a kerti asztalunkon mit remélnek? Mesterséges édenbe kerülnek? Erich Maria Remarque Szeresd felebarátodat című, ajándékba kapott könyvében lapozgatok. Egy helyütt azt írja: „Az ember ne vigyen magával semmit a régi énjéből. Semmit. És ne nézzen vissza, attól csak fáradt lesz és kikészül.”

Mit érezhet a szomszéd, amikor látja, hogy egymás után emelem le a polcairól a jobbnál jobb könyveket? Fél szemmel odapillant, majd megkérdezi: „Melyiket viszed? Ha mégis kellene…?” Azt a kínt szenvedheti, amely Tantalusztól kapta a nevét. Hiszen mindegyik kötetnek története is lehet. Egy élet hozadékai.

Látni vélem, hogy az őszi napfényben kinyújtóznak a könyvek, levetik áporodott ruháikat, és új életet kezdenek. Mert nem élettelen papírok ők, hanem a polcon sorakozó élő elmék. Mindegyik a saját hangján szól hozzám, és kezembe véve egy-egy társaihoz csatlakozó kötetet, hallani vélem egy térben és időben messze élő társam hangját, amint értelmemhez és szívemhez szól.

Az én könyvtáramnak vajon mit szán a sors?

A szerző újságíró