Biciklizek

Talán az utolsó szép napos délután ez, amikor még akár rövidnadrágban is sütkérezhetnék itt a teraszon, mert a napnak ereje van, olyan simogató, szemhunyorogtató, álomba, illúzióba ringató ereje, amilyen végtelen júliusi délutánokon szokott csak lenni. Még négy réteg ruha feszül rajtam, mert bent a házban már kellemetlen hűvös van – október közepére lehűltek a falak –, fűteni meg valahogyan nem akaródzik idén. De pokolba a hideggel, most süt a nap, a negyedik rétegtől meg is szabadulhatok. Gondolataim már csúsznának is félre: gázár, szankciók, háború, energiaválság, klímadiktatúra, függőség, egység, cikkely, zsarolás. Már itt mórikálja magát az Ördög álarcosbálján Ursula és az egész siserahad. Nekik nem is kell álarc, saját arcukat viselik. Én indiánnak öltöztem, de egyetlen emberrel tudtam szót váltani. Ő Lee van Cleef volt.

Süt a nap. Melegen, szépen. Vasárnap van. Ilyenkor csak olvasgatni kell, elmélkedni, emlékezni. Zene sem kell. A pár cserkészkolbászt már megsütöttem, az ebéden túl vagyok. Sajnos tekintetem elcsúszott a zacskón lévő árcímke felé: 690 Ft. S már kényszerpályán is a gondolat. Ezzel jól jártam, de nem megy ki a fejemből az 1100 forintos paradicsom (nem vettem, pedig régóta van négy paprikám, jó lett volna lecsónak), s jönnek sorra az újabb és újabb árak, a kétezer forintos töpörtyű meg ilyenek. „Fosszilis, fosszilis” ismételgeti rángó mozdulatokkal a napelemfejű mesealak, és kiképzett csapatával a tenger mélyére merül két hordó dinamittal.

Szépen süt a nap. Leesik a füzetem, pont ott nyílik ki, ahol a teendők vannak felsorolva. Erősen gyűlnek. De ma vasárnap van. Az Úr is megpihent a hetedik napon. Igaz, én tegnap sem csináltam semmi értelmeset. És mintha az a péntek is csak úgy kiesett volna, mint Steven Tylernek sok minden a hetvenes évekből. Talán jó idő volt pénteken is. Gyógyszerért rohangáltam. Bevásároltam (a cserkészkolbász). Igen, és biciklivel mentem a gyógyszertárba. Ez nagyon megviselt. Óriási bringás voltam valaha. A Vízivárosban, a Szigeten: biciklifogó, biciklifoci. Micsoda kunsztok voltak. Körbebringáztam a Dunántúlt. Egy idő után abbamaradt. A szerelmem nem tudott biciklizni. Ez nekem titokban imponált, ma is csak ködös sejtéseim vannak, miért. Egyszerűen nem illett hozzá. Ilyen volt a vezetés is. Azt próbáltam erőltetni, de hamar beláttam, nem illik hozzá az sem. Neki sofőr járt, s mivel szinte még gyerekként belém botlott, a sofőrje is én lettem.

Nyolc éve itt áll az apám biciklije három méterre a terasztól. Folyamatosan vizslatom. Pár éve lecseréltettem a gumikat. Aztán elmés ötlettel felakasztottam két kampóra, hogy a gumik ne rongálódjanak a sok állásban. Ezt Albert Speer könyvéből tanultam. Ö írta le, hogy az első nagy háború alatt az üzemanyaghiány miatt nem használt automobilokat bakokra tették, hogy kíméljék a gumikat. Ez tetszett, németes gyakorlatiasság. Amikor olvastam, eszembe jutott, hogy apám féltett Fiat 125-öséről egy éjszaka – a ház előtt – lelopták a négy kerekét, de a kocsit akkurátusan felpolcolták négy téglaoszlopra.

Szóval pénteken egyszerűen, minden ünnepélyesség nélkül kitoltam apám biciklijét az utcára, és elindultam a gyógyszertárba. A távolság nem lehet több egy kilométernél, de amíg odavergődtem, egy világ omlott össze bennem. Még hogy nem lehet elfelejteni biciklizni?! Jó, nem estem el, de az a bizonytalanság, az a kacsázás, az a remegés a lábakban! Bő harminc év után tűnt fel, hogy az út a házunktól Csillaghegy „belvárosáig” enyhén, de makacsul – mondhatnám –, alattomosan emelkedik. Ki számított erre? Ráadásul apám biciklijén a váltó nem működik, tehát csak a legkellemetlenebb erőátvitel állt rendelkezésre, az is kattog. Valami súrlódik, az is nehezíti a haladást.

A nyereg elviselhetetlenül kemény, és rosszul áll. Nyom. És ezek az autók! Szélsebesen, pár milliméterre tőlem suhannak, éppen csak el nem csapnak. „Inkább a járdán.” A gyógyszertár előtt feltűnő helyen hagytam a kerékpárt, mindenféle lakat, lánc és egyéb biztonsági megfontolás mellőzésével. „Hátha elviszi valaki…” Nem kellett senkinek, így egykedvűen hazacsorogtam, s bizonyossá vált, hogy nem veszek új, kényelmes, modern biciklit, mert itt van még az apámé. Viszont kevés az esélye, hogy idén még felülök rá. Így tart markában a múlt, nem enged akkor se, amikor pedig már menni kellene.

Még mindig süt a nap. Igaz, pár háznyira valamilyen buli van, és operaáriákat nyomnak olyan hangerővel, hogy Ürömön is hallják. Erre valaki fűnyírásba kezd, az idős házaspár a szomszédban pedig válogatott káromkodások közepette átkozza az egykori ingatlanügynököt, aki szerint, „csendes üdülőövezetben” vettek házat. Már letettem arról, hogy dolgozzak, és ezt vallási, társadalomlélektani, sőt biológiai szempontokkal is alátámasztottam. Egy pillanatra bevillant ugyan a háború (valamely harcias ária zengett), de most már tudatosan szabotáltam. Nincs Kercsi híd, se vezetékrobbantás, se Putyin-születésnap, se „küszöbön a harmadik”, se válaszcsapás, se bosszú. Pokolba az egésszel, hiszen süt a nap.

Érdekesebb, hogy vajon azt tudják-e, hogy Sinka István a Szabad Föld című lapban, 1961 októberében írt egy bizonyos Csermanekről, egy bandagazdáról, aki nem dolgozott, csak irányította a „soványakat”, s persze ellopta a jussuk egy részét. Rájöttek az atyafiak, és azt találták ki – csendőrt elkerülendő –, hogy megleckéztetik a Csermaneket. Addig etetik szalonnával, amíg bele nem gebed. Így is lett, s a Csermanek csak nyögött, káromkodott és hányt, reggelre orcája egészen megsápadt. Vajon Sinka tudta-e, hogy Kádár János eredeti neve éppen Csermanek? S vajon Csermanek-Kádár olvasta-e a Szabad Földet? Akasztatni még akasztatott hatvanegyben, az biztos. De hogy alkalmazta-e a túletetést irodalmi berkekben, azt már mástól kellene megkérdezni.

Még mindig süt a nap, de már más szögből. Felcihelődök. Megyek a nap után. Muszáj, mert az árnyékban már hűvös van. Nomád ösztönökkel egyre hurcolkodom a nap után. Milyen gyorsan történik minden. Még az előbb teljes lényemmel szinte beleolvadtam a sivatagi tűző nap fényébe, most meg már a fenyő mögé bújik – megyek vele –, aztán megint simogat, de már a szomszéd ház kéménye állja útját, s aztán menthetetlenül a hegyek mögé hanyatlik. Egy pillanatra felrémlik bennem: menni, menni a nap után, át a hegyeken, át a tengereken. De szép is lenne.

Viszont már megint döcögnek a gondolataim: vajon miért kelnek akkor útra milliók, hogy a jó melegből mondjuk Svédországba, Norvégiába, Németországba menjenek? Nem, nem, most nem érdekel a migráció. Más dolgom van. Most jól kellene éreznem magam. Legalább egy kicsit. Lám, milyen örömöt okozott ez a kis októberi napsütés. És volt az az optikus, aki művész úrnak szólított. (Nem tudja, ki lehetek, de elég sok pénzt legombolt már rólam.) Talán a vérnyomásom is rendeződik, ki tudja. Étel, ital örömöt már alig okoz. Valahogyan még itt vagyok. Szólhatok. A világ még mindig megmenthető lenne, csak figyelni kellene. A sok kis mesterkedő paprikajancsiról úgyis lehull az álarc, még letépni sem kell. Elég, ha ki-ki helyt áll az őrhelyén, ahová rendelte a sors.

Hirtelen jött a szürkület. Még maradok egy kicsit. Becsukom a szemem. Csermaneket látom, épp elköti a biciklimet – hé, megállni! – futok utána, de már a nyeregbe pattan, s tekerne teljes erőből, de a lánc kiakad, csak áll egy helyben Csermanek, és teker, teker egyre dühödtebben. A szerkezet nyüszít és nyög alatta, nyikorog, recseg, ropog, majd egyszer csak darabjaira hull. Látom Csermanek döbbent arcát, de már fut is fürgén a HÉV-megálló felé. Összeszedem a roncsokat, a váz a vállamon, kezemben a kerekek, a féket úgy húzom magam után. „Majd összerakom, jó lesz ez még” – gondolom, és beteszem a kis faházba a csorba láncfűrész, a működésképtelen tévé és a használhatatlan fúrók, csiszolók közé.

Felrezzenek. A Sinka-kötet a földön. Sötét is lett, hűvös is, csend is. Borzongás fut végig rajtam. Kis izgalom. Aztán megnyugszom: apám Liberta kerékpárja itt áll a falhoz támasztva.

A szerző történész