Nyomásgyakorló Dávid kalandjai

A nyomásgyakorló ember eredeti neve Pressmann volt, de ez már nem nagyon érdekel senkit. Keresztneve – Dávid – is csak annyiban fontos, hogy a Góliát-példázat megértetéséhez elvben hozzájárulhatna, de gyorsan bebizonyosodott, hogy Pressmann-Nyomásgyakorló erre éppúgy alkalmatlan, mint sok minden másra. Nyomásgyakorló, tehát csakis és kizárólag nyomásgyakorlásra – presszióra – képes. Úgy hitték – ő maga leginkább –, hogy erre a legrátermettebb a világon. Tehát meg is tehet mindent. Rávehet bármire kicsinek és jelentéktelennek tartható országokat, ezek kormányát, vezetőit, de magát az úgynevezett népet és a nemzetet is, szimultán.

Megjegyzem: volt már ilyen.

Csak másképp hívták.

Midőn 1948-ban egy Csehszlovákia nevű állam külügyminisztere, bizonyos Jan Masaryk elutazott a távoli, kies Moszkvába, hazajövet döbbenten mondta: „Egy szuverén ország külügyminisztereként mentem el, s úgy jöttem vissza, mint Sztálin csatlósa.”

A Nyomásgyakorló, a mi derék Dávidunk legszebb álmai nagyjából ilyen Masaryk-mondat ízűek.

Ez az alias Pressmann (Ambassador of the United States in Budapest, Szabadság tér 12., irányítószám – fontos! – 1054) úgy véli, ezt a kicsi(vé erőszakolt) országot meg kell fegyelmezni. Fenyegetni, utasítani, megzsarolni és hasonlók. (Mikor egyszer egy delegációval folytatott tárgyalás során – állítólag a bolgár, de végül is tökmindegy – külügyér közbeszólt, Sztálin rámordult: „Maga fogja be a pofáját!”)

Így megy ez.

A Pressman egyébként angolul sajtolót – de nyomdászt, sajtóembert is – jelent. A feladat, ha jobban belegondolunk, igencsak hasonló, tulajdonképpen szinte azonos. Egy nagykövet és a New York Times munkatársa között legföljebb annyi a különbség, hogy az előbbi három-négyszer szebben vigyorogva végzi ugyanazt, mint a másik. A magyar intellektuális szleng, akárcsak a magyar közgondolkodás, nagyon remélem, még mindig ismeri a „mosolygó hóhér” fogalmát, a joviális-kedves, ezért aljasságban a többi hasonszőrűt messze felülmúló diplomata-pribék (jó, fogalmazzunk finomabban: helytartót játszó birodalomszolga) szerepét és feladatkörét.

Csakhogy mi nem vesszük ám mindezt tudomásul.

Amikor a – méltán – rettegett szovjet KGB főnöke, Ivan Alekszandrovics Szerov tábornok személyesen jött ide, Budapestre (érezték, mekkora a baj) azokban a csodás őszi napokban, amikor tizenéves gyerekek nekivadult ördögfiókákként irtották a világ legerősebb hadseregét, úgy is mint megszállókat – sorra-rendre üzentek a pesti házfalak: „Reszkess, Szerov, jönnek az óvodások!”

Akkor ki is ez a Nyomásgyakorló nevű Pressmann, úgy is mint Góliátot játszó Dávid?

Itt névcsere esete forog fenn, barátaim.

Dávid valójában Góliát lenne, Dávid meg mi, összezsugorítottságában is hatalmas és gazdag országunk és benne, véle mi, a magyarok. Akikről már egy másik helytartó, bizonyos Jurij Andropov (predsztávityél Szávétszkává Szojuza v Budapest, Bajza u. 35., irányítószám – tudjuk, fontos – 1062) bizonyos tapasztalatok birtokában még 1983-ban is azt mondta, hogy nagyon óvatosnak kell lenni velük.

Tanulni egy sajtolónak is kell ám.

Merthogy nem hagyjuk magunkat. Miként Sztálin, Hruscsov és Brezsnyev szörnyállama is megtanulta, hogy félni kell egy néptől, amely nem ismeri a félelmet – ez a tanulság, higgyék el, átörökíthető.

„Az ember az egyetlen állat, amely el tud pirulni. Van is oka rá.” Ezt egy amerikai mondta. Bizonyos Mark Twain. Ennek jegyében ama szörnyállam utódjának első embere – nemsokára éppen harminc éve lesz – a magyar parlamentben ünnepélyesen bocsánatot kért Magyarországtól mindazért, amit ellenünk elkövetett, 1956-tal meg az összes többivel.

Sohasem késő. Az irányítószámokat tudjuk. Pirulásban meg nem állnak már rosszul.

A szerző író