Lóránt Károly

Vélemény és vita

A polgárháború előérzete

A geopolitika alapjai (5.)

Nem, nem hazai belpolitikai helyzetelemzésre készülök és nem is Salvador Dalí ismert festményére utal a cím, hanem Alexander Dugin A geopolitika alapjai című könyvének egyik fejezetére, amelyben huszonöt évvel a valóban polgárháborúnak tekinthető orosz–ukrán konfliktus kitörése előtt mérlegelte azokat a geopolitikai helyzeteket, amelyek Oroszországban polgárháborút idézhetnek elő.

Dugin az alapvető, az antagonisztikus ellentétet az általa mondialistáknak nevezett globalista erők és a nemzeti szuverenitáshoz ragaszkodó erők között látja. E két erő közötti küzdelem befolyásolja Oroszország geopolitikai jövőjét, mind az országon belül, mind a közeli és távoli külfölddel kapcsolatban.

Dugin szerint olyan különleges korban élünk, amikor az állam belpolitikája elválaszthatatlanul kapcsolódik a külső politikai viszonyokhoz, és talán még soha a történelemben nem volt ilyen erős és tartós a nemzetállamokra gyakorolt külső nyomás. A nyugati modern politikai berendezkedés legfontosabb doktrínája a mondializmus elmélete, az emberek életének olyan szervezése, amelyben nem lehetnek nemzetállamok, szuverenitás és nemzeti érdekek. A mondialisták világközösségének élén a kozmopolita elit áll, amely nem társadalmak, hanem egyének matematikai összege felett kíván uralkodni. Ezért a mondializmus minden nemzeti és állami formáció ellen irányul, és fő feladata a régi, nemzetekre és országokra osztott hagyományos világ eltörlése, „egy új világrend” létrehozása, amely tagadja a történelmi múltat és a szerves társadalmi formációk minden formáját.

A mondializmus természetesen nem csak Oroszország ellen irányul, de Oroszország mint a legerősebb geopolitikai képződmény a közelmúltig a fő akadálya volt a mondialista irányítás Nyugatról az egész világra való fokozatos kiterjesztésének. A nyugati mondialisták egyik terve a Szovjetunió fokozatos, „evolúciós” beillesztése volt az „új világrend” globális rendszerébe. Ez a jól ismert konvergenciaelmélet, amely a peresztrojkát elindító erők számára a fő iránytű volt. De Oroszország mondializálásának puha változata valamilyen ok miatt nem működött, aminek következtében a mondialista politika agresszív nyomásgyakorlás és nyílt felforgató tevékenységek formáját öltötte, és agresszív, oroszgyűlölő formákra váltott.

A mondialista hatásmechanizmus ismerete rendkívül fontos Oroszország jelenlegi helyzetének megértéséhez. Korábban Oroszország potenciális ellenfelei nemzetállamok és azonosítható geopolitikai erők voltak, amelyek struktúrájukat tekintve Oroszországhoz voltak hasonlók. Mára azonban a külső nyomásgyakorlásnak egy speciális formája alakult ki, amelynek nincsenek egyértelmű nemzeti, állami vagy geopolitikai körvonalai. Természetesen a hagyományos külpolitikai tényezők továbbra is működnek, de jelentőségük és súlyuk elhalványul a mondiális nyomás összességéhez képest. Például Oroszország Németországgal, Japánnal vagy Kínával való kapcsolatainak alakulása ma legalább három fél ügye: Oroszország, egy másik állam és a globalista, mondiális lobbi, amely közvetlenül vagy ügynökein keresztül befolyást gyakorol ezekre a kapcsolatokra. Sőt ez a harmadik erő, a mondializmus gyakran meghatározónak tűnik, mivel befolyásolási eszközei összehasonlíthatatlanul modernebbek és hatékonyabbak, mint az „archaikus” nemzetállami formációk megfelelő mechanizmusai.

A jelenlegi geopolitikai helyzetben a kérdés rendkívül sürgető: vagy az Egyesült Államok vezetése alatt álló planetáris „új világrend” érvényesül, ahol minden állam és nép személytelen és engedelmes „fogaskereke” lesz a mondialista technokrata, ateista, kozmopolita modellnek, vagy pedig a potenciálisan antimondialista, hagyományos és őshonos nemzetek és államok alternatív blokkba szerveződve megteremtik az atlantizmussal és a mondializmussal szembeni geopolitikai ellenállást.

A könyv írása idején (1997) Dugin két irányzatot azonosított az Oroszország vezetésére aspiráló erőkben. Az egyik Oroszország szuverenitásának és autonómiájának minimalizálására törekszik egészen annak teljes eltörléséig, beépülve az „új világrend” kozmopolita rendszerébe, a másik pedig a nemzetállami szuverenitás megteremtését, megerősítését és kiterjesztését tűzte ki célul. Dugin a lehetséges polgárháborúk első, de legkevésbé valószínű változatát is ebből az ellentétből vezeti le, és azt mondja, hogy egy ilyen polgárháború szinte vértelen és nagyon rövid lenne, a mondialisták megsemmisítése után a belső konfliktusforrás megszűnne, és az állam politikai és társadalmi élete szigorúan a nemzeti érdekek keretei között fejlődne.

A polgárháború egy másik elképzelhető változata az, amikor Oroszország belsejében alakul ki konfliktus az orosz és a nem orosz etnikumok képviselői között. Ebben az esetben az oroszok elleni konfliktusba elkerülhetetlenül más állami és nemzeti entitások is bekapcsolódnának, ami elhúzódó és hosszú távú konfliktussá teheti azt. Egy ilyen konfliktus az oroszokat nemzetállamból egy szűk etnikai keretbe zárja, ami még inkább szűkíti Oroszország geopolitikai jelentőségét, amely a Varsói Szerződés, majd a Szovjetunió felbomlása után már elvesztette birodalmi jellegét.

Egy harmadik változat szerint a konfliktus szintén Oroszországon belül, de nem etnikai megosztottságon, hanem regionális, közigazgatási és területi ellentéteken alapulna. Moszkva centralista politikája a politikai, gazdasági és társadalmi szférában erős konfrontációt válthat ki a központ és a régiók között, amelyek egy általános dezintegrációs folyamatban a lehető legnagyobb autonómiát próbálják megszerezni.

Végül a negyedik és mára már megvalósult változatban a háború az Orosz Föderáció és a volt szovjet tagköztársaságok között törne ki a konfliktus. Dugin (1997-ben) azt mondja, hogy ilyen helyzet könnyen kialakulhat az új államalakulatok rendkívüli instabilitása miatt. Ezek az államok, amelyek túlnyomó többsége nem rendelkezik stabil állami és nemzeti hagyományokkal, amelyek teljesen önkényes határok között jöttek létre, amelyek nem esnek egybe sem az etnikai, sem a társadalmi-gazdasági, sem a vallási területekkel, arra vannak ítélve, hogy mély belső és külső válságba sodródjanak. Egy ilyen konfliktus az Orosz Föderáció és a volt szovjet köztársaságok között – a kulturális és társadalmi hasonlóságok miatt – testvérgyilkos és valóban polgári háborúvá válna. A szláv köztársaságok, mint az e szempontból első sorban számba jöhető Ukrajna esetében ez egyben belső nemzeti tragédia is lenne. Még ha az oroszoknak sikerülne is visszaszerezniük az orosz anyaföldek egy részét, ennek ára új ellenséges államok megjelenése lehet, amelyek Oroszország fő ellenfeleinek, a mondialistáknak a táborába kerülnének, és ebben az esetben az új birodalmi integráció, amelyre Oroszországnak szüksége van, bizonytalan időre elmaradna.

Ezek a sorok negyedszázada íródtak, és mi csak elismeréssel illethetjük Dugin éleslátását, hogy abban az időben, amikor a magyarokat még azzal áltatták, hogy Bécsben cukrászdát nyithatnak, és ezt a többség el is hitte, Dugin már világosan látta, hogy a rendszerváltás (náluk peresztrojka), amelynek főszereplői Moszkvában ugyanazok voltak, mint Budapesten, kiknek az érdekeit is fogja szolgálni.

Bennünket, a magyar kormányt, de a lakosság többségét is, ma kívülről és belülről gyakran illetnek azzal a váddal, hogy oroszbarátok vagyunk. Nem vagyunk oroszbarátok, csak egy és ugyanazon ellenség, a nemzetállamokat maga alá tipró globalista erők ellen küzdünk. Az ukránoknak meg az a tragédiájuk, hogy – megvezetve – olyan erők érdekében küzdenek most, amelyeknek – nemzeti szuverenitásuk védelme érdekében – előbb-utóbb maguk is ellenfeleivé válnak.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója