Szögesdrót

Most, hogy Oroszország területeket csatolt el Ukrajnától, gyakran eszembe jut egy eset, ami Moszkvában történt meg 1944-ben, éppen október elején. Churchill brit miniszterelnök járt akkor Sztálinnál. Mindkettőjük elméje zsongott, bongott: melyik országot ki fogja magához kötni, melyik területek hová tartoznak majd a győzelem után. Oda rendelték a lengyeleket is: ezeknek volt egy emigráns kormányuk Londonban, meg egy „Nemzeti Bizottságuk” Lublinban, orosz fennhatóság alatt. Utóbbiak vezetője Bierut elvtárs volt – mondhatnánk a lengyel Rákosi –, aki felpattant a székéről, s mint egy betanult szöveget, elkántálta: „Azért vagyunk itt, hogy Lengyelország nevében azt követeljük, hogy Lvov Oroszországhoz tartozzék. Ez a lengyel nép akarata.” Ez körülbelül úgy hangzott, mintha Rákosi azt mondta volna, hogy a magyar nép nevében követeli Kolozsvár Oroszországhoz csatolását. Hogy e csúfság nem történt meg, csak annak köszönhető, hogy Rákosit nem kérdezték meg semmiről.

A háború után Lwów, ez a lengyel város – korábban Lemberg, ma Lviv – Ukrajnához, azaz a Szovjetunióhoz került. Sztálinnak és Churchillnek ez egyre ment. Így történt korábban a Donbasszal, majd Hruscsov alatt a Krímmel is. Egyre ment. Churchill Bierut szavalata után Sztálinra nézett, aki cinkosan kacsintott, mintha azt mondaná: „Látja, mire képes a szovjet pedagógia?”

Mindez akkor zajlott, amikor a brit miniszterelnök és a szovjet vezér megkötötte hírhedt „százalékos megállapodását”, amely szerint a Nyugat és a Szovjetunió Magyarországon 50–50 százalékban érdekelt. Az ominózus cetlit Churchill el akarta égetni, de Sztálin állítólag azt mondta: „Ne, tartsa csak meg.” A számadatokat maga Churchill közli emlékirataiban és fotokópiája is közismert. Viszont Molotov már másnap 20–80 százalékra módosíttatta az arányt, de ez semmilyen cetlin nem szerepel. A dörzsölt generalisszimusz meg úgyis tudta, hogy az érdekeinek megfelelően – ha szükséges – egy pillanat alatt 100 százalékra növelheti érdekeltségét.

Churchill azt írta, hogy ez a megállapodás „csak rövid távú és a háború idejére szóló rendezés” volt. A százalékos rendszer arra szolgál, hogy megmutassa, milyen érdeklődést és érzelmeket tanúsít a brit és a szovjet kormány az illető országok problémái iránt. Churchill irodalmi Nobel-díjat kapott emlékirataira, ami akár finom kritika is lehetne a benne foglaltak valóságtartalma iránt, de el kell ismernünk, hogy a szovjet és brit kormányok „érdeklődése és érzelmei” az illető országok, így hazánk iránt is, fontos tényező volt.

A brit miniszterelnök október 9-én érkezett Moszkvába. Ekkor a szovjet csapatok már elérték a Tiszát. Vajon három évvel azelőtt, 1941. októberében, amikor a német csapatok elfoglalták Harkovot – jól sejtik, ez a mostani háborúban Harkiv – ki gondolt arra, hogy a megmaradt Oroszország katonái a szegedi fogadalmi templom lépcsőin fognak szalonnázni? Harkovból tíz óra alatt Moszkvába lehet autózni. Két útvonal adódik. Voronyezsen vagy Kurszkon át. Voronyezs és Kurszk. Churchill tudta, hogy győzni fognak. Sztálin is. Volt egy harmadik szereplő: Roosevelt amerikai elnök. Ő is hitt a győzelemben. A főszereplő aztán végképp megingathatatlanul optimista volt: Adolf Hitler. Van bennük közös: az emberi élet nem volt számukra drága. Talán a sajátjaiké inkább, s legkevésbé az ellenségé, de ha szükséges volt, nyugodt szívvel küldték vágóhídra az övéiket is. Ellenség lett a civil lakosság, a nő, a gyermek, az aggastyán. Az állandó bombázások és a partizánakciók fronttá tették a hátországot is. Lágerek, gázkamrák, fogolytáborok, terrorbombázások. És végül az atombombák.

Mindenki tudta, hogy a háborút Németország kezdte Lengyelországgal szemben. Volt egy vitájuk, nem tudták megoldani máshogy. Mindketten bíztak a győzelemben. A háború szétterjedését Nagy Britannia és Franciaország hadüzenete okozta. Lengyelország védelme ürügyén. Ürügyén és nem okán, mert gondosan hagytak időt Hitlernek, hogy – Sztálinnal közösen – legyűrje és leradírozza a térképről Lengyelországot. (Majd a háború után tálcán nyújtsák Sztálinnak.) A részegítő gyors sikerek után aztán Németország – és Japán – már mindent feltett a fegyverekre. A brit szellem sem hátrálhatott. Bevonták Amerikát. Az igazság képlékennyé vált. A kommunista Szovjetunió, amely addigra felmérhetetlen tömeggyilkosságok árán bekebelezte Litvániát, Lettországot, Észtországot, területeket rabolt Lengyelországtól, Finnországtól, Romániától – megerősödött.

Churchill számára a legnehezebb az volt, hogy Sztálint – aki a fenti hódításait Hitler szövetségeseként hajtotta végre – a saját oldalára állítsa. A Hitler–Sztálin-szövetséget feltörni és a világtörténelem legsötétebb diktatúráját elfogadtatni a szabadságért, demokráciáért küzdő szövetség részének, zseniális manőver volt. Helyes célon, de hazug alapokon nyugodott. Sztálin kötélnek állt, mert Hitlertől többet nem várhatott, mint amit Churchill ígért. És sokkal többet ígért, mint ami azon a cetlin szerepetl. Egész Közép-Európát Berlinig, a Balkán nagy részét és ki tudja még mit. Churchill agyában Burma státusza zakatolt, Sztálin már Kínát és az egész gyarmatvilág elragadását tervezte. Mao, Gandhi, Ho Si Minh, Nasszer és sokan mások már készen álltak.

A bűvészmutatvány sikerült. Ráadásul úgy, hogy Hitler is, Sztálin is meg volt győződve, hogy a másik hátba támadja. A brit szolgálatok félrevezető manőverei sikeresek voltak. Hitler lépett gyorsabban. Meg is lepte Sztálint, de egyben mindennél erősebb fegyvert is adott a megtámadott kezébe: a haza jogos védelmét. Igazság? Igen. De Lvov is ebben a „hazában” volt, hogy most a többi területet ne is említsük. Odessza (a románok foglalják el 1941-ben), a Krím (a németek) és Donyeck is. Kurszk és Voronyezs is. (Arrafelé mi is jártunk.) A visszavételükért milliók haltak meg. S a visszavételhez a britek és főleg az amerikaiak óriási anyagi segítséget adtak. Tízezernyi repülőgépet, tankot, sok millió tonna lőszert, nyersanyagot, élelmiszert, gépeket, csizmát, telefont, mozdonyt s még 45 ezer tonna szögesdrótot is.

Európában ma is háború dúl. Sok a hasonlóság, de sok a különbség is. Nélkülözés. Romok, háborús bűntettek, támadás, ellentámadás, szankciók, elképesztő retorikai fordulatok. Hiába, nem tehetek róla: Sztálin kacsintása jut eszembe, meg Churchill cinikus mosolya, Hitler megjátszott gesztusai, Roosevelt majdnem gyermeteg egyetértései Sztálinnal. Látom Putyin orosz elnököt szenvedélyesen skandálni a „népszavazással” csatlakozott területek vezetőivel: Rosszija! Rosszija! Közben Ukrajna lett az eminens demokrácia. A szabadság harcosa. Ömlik a fegyver, a pénz, a szögesdrót Kijevbe.

Sokféle bűn terheli az emberek lelkét. Nem kivétel ez alól Sztálin, Churchill, Roosevelt, Truman vagy éppen Hitler sem. A bűn – vegyük például a tömeggyilkosságot – egyforma és mégsem az, mert egyiket igazolják erkölcsi tételekkel, sőt a humanizmus vízióival. Vagy egyszerűen a győzelemmel. Igazolták, de most ezt már nem kell elfogadnunk. Nem is fogadtuk el soha.

Jaltában – 1945 februárjában – Churchill ilyeneket mondott Sztálinnak: „Őszintén remélem, hogy a marsallt megtartja a sors a Szovjetunió népeinek és nekünk, hogy együtt haladunk az elmúlt éveknél boldogabb kor felé.” Sztálin sem maradhatott el: Churchillt a világ összes miniszterelnökei legbátrabbikának nevezte, olyan férfinak, akiből csak egy születik egy évszázadban. Közben ezekben a napokban a Vörös Hadsereg vérengzést hajtott végre Budapesten, a brit tömeggyilkosságot Drezdában. Csupa hazugság, csupa képmutatás. Milyen szomorú, hogy bizonyos vezetők azóta se változtak semmit. Azoknak, akik bíznak a háború gyors befejezésében idézem Churchill szavait: „A modern társadalmak erkölcsi elvei láthatólag megkövetelik, hogy a háborúban vesztes nemzetek vezetőit a győztesek kivégezzék. Ez a jövendő háborúkban kétségkívül arra fogja ösztönözni a vezetőket, hogy a legvégsőkig folytassák a küzdelmet.”

A szerző történész