Tanítás közben nem először szembesülök a problémával, hogy nem is olyan egyszerű feladat, ha érthetővé szeretnénk tenni a posztmodern fogalmát és jelenségét. Ráadásul már túl is vagyunk a korszakon, bár nem igazán tudom, hogy éppen hol tartunk, hogy mi áll előttünk a totális káoszig, vagy valamilyen apokaliptikus megvilágosodás következik-e. Úgy tűnik, hogy véglegesen eltévedtünk a világképek labirintusában. Talán az útvesztő ennek a korszaknak a metaforája: a posztmodern irodalmat (és gondolkodást) sok más sajátosság mellett az idézetek és hivatkozások, az önállítások és önreferenciák, a tükröződések és elágazások, a kiindulóponthoz való folyamatos visszatérések jellemzik.
A francia új regény (nouveau roman) emblematikus alakja, Alain Robbe-Grillet kultuszteremtő lett az 1959-ben megjelent Útvesztő című regényével (A radírok és A kéjleső című könyveit szintén e munkája mellé szokták sorolni). Az Útvesztő katonája céltalanul bolyong a regénytér és a fikció idejének labirintusában, de még az sem biztos, hogy létezik-e egyáltalán. A regény önmagába zárul, a kezdő és záró jelenete ugyanazon a helyen játszódik: az Útvesztő az elbeszélő szobájából indul ki, a regény végén pedig ugyanoda kanyarodik vissza. A céltalanul bolyongó katona nem más, mint a narrátor által teremtett fikció, melynek egy előzetes valóság volt a mintája: egy falon függő kép olyan emlékeket hív elő a mesélőben, amely a katona alakját is fölépíti. Tehát nemcsak a katona, hanem az elbeszélő is a szöveg révén jön létre, így sem azt nem tudhatjuk pontosan, hogy mit akar elmesélni a regény, sem azt, hogy ki mesél. Csupán a labirintus szintjeit látjuk, de Ariadné fonalát sehol nem kapjuk meg, így eltévedünk az ábrázolt, az elbeszélt és a képzeletbeli valóságok között.
Hasonlóan érezheti magát a hatvan évvel későbbi (például hírolvasó) ember is, aki a sorok mögött sem igazán tudja megkülönböztetni egymástól a megtapasztalt, az elbeszélt és az elképzelt valóságokat. Hogy ki és mit mesél, s főképp, hogy miért – számára kibogozhatatlan. Nem képes visszatérni a kiindulóponthoz sem, mert ezt a helyet már a feledés teszi láthatatlanná.
De maradjunk az irodalomnál! Az argentin géniusz, a szinte vak, ám az egyik legtisztábban látó író, Jorge Luis Borges egyik labirintuselbeszélésében van két király, akik közül az egyik egy olyan bonyolult és ravasz labirintust építtetett a mágusaival, hogy a legeszesebb férfiak sem voltak képesek az útvesztő isteni zűrzavarát és csodáját kiismerni, és csak az ima segített nekik abban, hogy megtalálják a kivezető utat. A történet másik királya szintén elvitte a saját labirintusába a foglyul ejtett ellenfelét. Ezt mondta: „Babilóniában el akartál veszejteni sokfalú és soklépcsőjű bronzlabirintusodban; a Mindenható úgy akarta, hogy most én mutassam meg az enyémet, amelyben nincsenek lépcsők, melyeken fel kellene menned, nincsenek ajtók, melyeket be kellene törnöd, nincsenek fáradságos folyosók, melyeket végig kellene járnod, és nincsenek falak, melyek elzárják az utadat.” Majd kioldozta a köteleket, és a másik királyt a sivatag közepén hagyta, hogy az éhen és szomjan vesszen ott.
Nem az olvasó tehet róla, ha ilyen, lépcsők, ajtók, folyosók és falak nélküli útvesztőnek látja maga körül a világot, mint amilyet Borges történetéből megismert. Talán ez is arra mutat, hogy élő metafora ma is a labirintus. Nemcsak az irodalomé, hanem a világé. Baka István Thészeusz című versével azt üzente, hogy az útvesztőt nem a mitológiában vagy az álmokban kell keresni, hanem önmagunkban; Pilinszky pedig Egyenes labirintusról, „nyitott szárnyú, emelkedő zuhanás”-ról írt, a szakrális egzisztencia szabadságáról. A labirintusban az embernek önmagával is szembe kell néznie, és amikor kijut az útvesztőből (ha kijut egyáltalán), akkor más ember lesz belőle.
Borges Bábeli könyvtára (egy másik elbeszélés) szintén labirintus, mely az isteni geometria tökéletessége szerint épül föl, azt az illúziót kínálva, hogy a végtelen akár az ember által is megtervezhető volna. Mégis a hiány lesz a meghatározó élményünk, nem beszélve arról, hogy a melankolikus ismétlődések sorát fokozza a tükör, ami megkettőzi az előtte lévő dolgokat. S ha ez még nem elég bonyolult, képzeljük el, hogy mögöttünk és előttünk is tükör van. A tükörben látható tükörnek a tükörképe már maga is labirintusszerű, ám a legfőbb szabályozó elv a Rend marad. Bár nem vagyunk rá képesek, hogy kifürkésszük az univerzum isteni rendjét, Borges nyomán Umberto Eco is azt vallja, hogy mindennek ellenére „nem kell felhagynunk az emberi rendszerek kigondolásával”.
A labirintus is emberi rendszer. Élő szervezetként viselkedik – önmagát szeretné táplálni azzal, ami (vagy aki) betéved az útvesztőbe, legyen bár az a „táplálék” akár a labirintus megtervezője is. A világ jelenségeinek értelmezése az útkeresés szinonimája, így ebben a labirintusban ugyanúgy vannak hamis, mint igaz utak – ugyanakkor nem mindenki alkalmas rá, hogy különbséget tudjon tenni az igazság és a hamis állítás között. Keresi a kiindulópontot, közben minden elágazásnál megremegteti a bikafejű szörny, a táplálékká válás fenyegetése.
Nem ismerjük a labirintus helyét. Megtévesztő kiindulási pont lehet a mitológiai útvesztő, a krétai Heraklion melletti Knósszosz, mert a tényleges helyet csak akkor tudjuk azonosítani, ha látjuk magunkat benne (illetve önmagunkban a labirintust). Feltéve, ha a fölismerés előtt nem fal föl bennünket a minószi szörny posztmodern inkarnációja, a végtelenné váló önzés.
A szerző irodalomtörténész