Lóránt Károly

Vélemény és vita

Az atlantizmusra adott válasz: az eurázsianizmus

A geopolitika alapjai (4.)

A napjainkban kibontakozó és esetleg atomháborúig is eljutó konfliktus Alexander Dugin fogalmait használva a thalasszokrácia, a tengeri hatalom küzdelme a tellurokráciával, a szárazföldi hatalommal, amit, ha behelyettesítjük hétköznapi fogalmakkal, az angolszász hatalom Oroszországgal való küzdelmeként értelmezhetünk, ahol Nyugat-Európa tulajdonképpen – részben saját jószántából, vagy inkább tehetetlensége, tehetségtelensége folytán – a tengeri hatalom, vagyis az angolszász hatalom foglya. De még így sem egészen pontos a leírás, hiszen épp az amerikai és az európai pártküzdelmekből látjuk, hogy itt ma inkább az angolszász hatalmak gazdasági és katonai erejét uraló globalista plutokrácia harca folyik a hagyományos kultúrát, a nemzeti önállóságot védeni akaró erőkkel szemben.

A szárazföldi hatalom érdekeit – nyilván a saját szempontjukból – franciák, németek és oroszok is megfogalmazták, és érdemes is párhuzamot vonni a nyugati és a keleti felfogás között, amire kísérletet is teszünk.

Az orosz geopolitikai gondolkodásban a tizenkilencedik századtól kezdve két nagy irányzat különböztethető meg. A nyugatos (zapadnyik) gondolkodásmód szerint az általános fejlődési iránynak tekinthető nyugati civilizációt kell minél előbb Oroszországban meghonosítani. A másik irányzat az orosz modellnek a nyugatitól eltérő vonásait hangsúlyozta, ennek két ága van a szlavofil és eurázsiai áramlat. A szlavofilek az egyes népek életének eredetiségét, sajátszerűségét hangsúlyozták, és a rokon nemzetek közösségének megteremtése mellett foglaltak állást. Álláspontjuk szerint a Nyugat elveszítette az élet belső értelmét, az örök értékeket, a társadalmi és erkölcsi ideálokat, a testvériséget és az emberi együttérzést, ezért a Nyugaton működő politikai rendszer bevezetése, átvétele Oroszország számára nem járható út. A zapadnyik irányzat magját főleg a szentpétervári értelmiség alkotta, a szlavofilek elsősorban Moszkvához kötődtek.

A szlavofilizmus és eurázsianizmus közös szellemi előfutára Nyikolaj Danyilevszkij orosz író (1822–1885), aki egy 1871-ben Oroszország és Európa cím alatt megírt könyvében az európaiak Oroszországgal szembeni ellenséges érzületeit azzal magyarázta, hogy azok az oroszokban és általában a szlávokban olyan idegent látnak, akiket nem tudnak a képükre formálni és a saját céljaikra felhasználni. Danyilevszkij tagadta az európai civilizáció egyetemes jellegét, mert szerinte általános emberi civilizáció nem létezik, csak történelmi-kulturális típusok vannak, amelyek fejlődéséhez elengedhetetlen, hogy a hozzá tartozó népek függetlenséggel rendelkezzenek, civilizációjuk pedig csak akkor lesz teljes, ha az alkotóelemek föderációt vagy politikai államközösséget alkotnak, a szlávoknak tehát létre kell hozniuk egy össz-szláv szövetséget.

E tárgyban egy következő jelentős gondolkodó Nyikolaj Trubeckoj orosz nyelvész és történész (1890–1938), aki már konkrétan megfogalmazza az eurázsianizmus alaptételeit. Szerinte ez a világnézet plurális, mert elismeri a kultúrák sokféleségét, antirasszista és antikolonialista, mert egyik civilizáció felsőbbrendűségi igényét sem ismeri el a másik felett, és konzervatív, mert magáénak vallja a hagyományok (a népi kultúrák, a nyelv, a valamely etnikumhoz tartozás megélése) örök értékeit. Emellett természetesen oroszbarát és nyugatellenes, mert a Nyugat a maga világnézetét egyetemesnek tartja, és mindenkire rá akarja kényszeríteni, ami más kultúrák számára elfogadhatatlan. Trubeckoj magyarul is megjelent műve, a Dzsingisz kán hagyatéka átfogóan tárgyalja az orosz múltat és identitást, és összefüggésbe hozza Dzsingisz kán Eurázsiát egyesíteni kívánó törekvésével.

Trubeckoj gondolatainak folytatója Pjotr Nyikolajevics Szavickij orosz geográfus, közgazdász és filozófus (1895–1968), aki szerint Oroszország egy különleges civilizációs képződmény, amelyet a „középszerűség” minősége határoz meg abban az értelemben, hogy Oroszország nem része Európának, és nem is Ázsia meghosszabbítása, hanem egy független és különleges szellemi és történelmi geopolitikai entitás, amelyet Szavickij Eurázsiának nevezett el. Szavickij koncepciója lényegében azonos az idősebb kortárs és geopolitikus, a skót Halford Mackinder Világsziget-elképzelésével.

Szavickij legjelentősebb tanítványa a híres orosz tudós, történész Lev Nyikolajevics Gumiljev (1912–1992) volt. Gumiljev azt a páneurázsiai gondolatot fejti ki, hogy etnikailag a nagyoroszok nem egyszerűen a keleti szlávok egyik ága, hanem török–szláv etnogenezis alapján kifejlődött civilizáció, amely földrajzi alapon az erdő és a sztyeppe történelmi szövetségeként valósult meg, így a déli töröklakta területekkel való kapcsolat organikus jellegű. Az eurázsiai gondolkodás másik sajátossága az iszlám országok (különösen a kontinentális Irán) fontos stratégiai szövetségesekként való meghatározása. A kontinentális orosz–iszlám szövetség gondolata az eurázsiai kontinens délnyugati partvidékén az atlantiellenes stratégia alapja. Elméleti szinten ezt a szövetséget az orosz és az iszlám civilizáció tradicionális, hagyományőrző jellege indokolja, amely egységesen állítja szembe őket a hagyományellenes, szekuláris Nyugattal.

A Nyugat hidegháborús győzelme a kétpólusú világ végét és az egypólusú világ kezdetét jelenti. Az egypólusúság, az atlantizmus bármilyen formában megvalósuló uralmát azonban az eurázsiai gondolkodás nem fogadhatja el, mert az Eurázsiát, mint központi területet, történelmi nemlétre ítéli.

A thalasszokráciával, atlanti uralommal kapcsolatos ellenérzés azonban a nyugat-európai országokban is felmerül. Karl Haushofer német geopolitikus (1869–1946) már korán felismerte és kifejezésre is juttatta, hogy Németországot térbeli és kulturális középhelyzete (Mittellage) Európában természetes ellenfelévé teszi a nyugati, tengeri hatalmaknak. A tengeri (angolszász) hatalmak geopolitikusai sem titkolták averziójukat Németországgal szemben, és Oroszországgal együtt az atlanti Nyugat egyik fő geopolitikai ellenségének tekintették. Karl Haushofer és követőinek egész geopolitikai doktrínája ezen az értékelésen alapul, amelynek lényege egy „kontinentális blokk” vagyis egy Berlin–Moszkva–Tokió tengely létrehozásának szükségessége. Househofer A kontinentális blokk című, 1941-ben megjelent cikkében ezt így fogalmazta meg: „Eurázsiát nem lehet megfojtani, amíg két legnagyobb népe – a németek és az oroszok – minden módon igyekszik elkerülni a krími háborúhoz vagy az 1914-hez hasonló belharcot: ez az európai politika axiómája. ”

Househofer gondolataiból a náci mozgalom sokat merített, és bár ő maga ellenezte Hitler fajelméletre épülő politikáját és a Szovjetunió megtámadását (fiát a Hitler-ellenes merényletben való részvételért kivégezték, ő maga 1946-ban öngyilkos lett), munkássága mégis az európai érdekeket kifejező geopolitikai gondolkodás háború után diszkreditálódásához vezetett. Csak az 1959 és 1968 közötti rövid időszakban, amikor Charles de Gaulle volt Franciaország elnöke, változott meg valamelyest a helyzet. 1963-tól kezdve De Gaulle kifejezetten atlantiellenes intézkedéseket hozott, aminek következtében Franciaország kilépett a NATO katonai szervezetéből, és megpróbálta kialakítani saját geopolitikai stratégiáját.

Az amerikai megszállás alatt lévő potenciális partnerek Németország és Olaszország azonban nem voltak elég erősek ahhoz, hogy De Gaulle-t ebben a törekvésében támogassák, a francia–német erőfeszítések mindössze csak egy nyugat-európai gazdasági együttműködést tudtak létrehozni. De Gaulle ezeket az európai kapcsolatokat a Szovjetunióval való szorosabb kapcsolattal akarta bővíteni, ekkor és így született meg a híres gaulle-ista tézis: „Európa az Atlanti-óceántól az Urálig”. Ezt az Európát a „mérsékelt európai kontinentalizmus” szellemében szuverén, stratégiai szempontból kontinentális egységként képzelték el, hasonlóan ahhoz, ahogy azt Dugin és általában az orosz eurázsianisták is elképzelik. Csakhogy az atlantista nyomás miatt ez az elképzelés De Gaulle idejében és azóta sem valósulhatott meg.

A hatvanas évektől Alain de Benoist (1943–) francia filozófus lett az európai geopolitikai gondolkodás fő alakja, aki éles kritikával illette az angolszász világ piaci alapokra épülő értékrendjét, a neoliberalizmust, és megfogalmazta az etnopluralizmus fogalmát, amely az egyes és egymással határos etnokulturális régiók megőrzésére és kölcsönös tiszteletére épül. Az eurázsianisták nézeteihez hasonló gondolkodása az Egyesült Államokbeli alt-right mozgalomra is nagy hatást gyakorolt.

Mint az elmondottakból kitűnik az orosz eurázsianizmus és a nyugat-európai geopolitikai gondolkodás nincs messze egymástól, ennek ellenére a tengeri erők képesek voltak Európát most egy olyan háborúba belekényszeríteni, amelyet nem akartak, érdekük ellen van és akármi is lesz a háború kimenetele, Európa gazdasági és szellemi lerombolásával fog járni.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója