Kelemen András

Vélemény és vita

Békés hatalmi kísérlet

Amikor 2003-ban a török Nagy Nemzetgyűlés nem járult hozzá, hogy amerikai csapatok török területről is támadják Irakot, sokan meglepődtek a karakán döntés hírére. Pedig a következő évtizedben Törökország váratlanul megkísérelt önálló távlati külpolitikát teremteni, mégpedig békés eszközökkel. Erre biztos alapot nyújtott, hogy az új politikai erő, az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) 2002 és 2013 között kilenc alkalommal nyerte meg az országos választásokat.

Nyugaton már az ezredforduló óta többen felhívták a figyelmet arra, hogy a kétpólusú világ után formálódó nemzetközi kapcsolatokban meghatározókká válhatnak a kulturális vonatkozások. Samuel Huntington pedig kifejezetten a civilizációk összecsapásáról beszél 1993-ban megjelent könyvében. Erre készülve az Egyesült Államok a moszlim társadalmak átalakulásának kézben tartására 2002-ben már létrehozta a Greater Middle East Partnership Iniciative tervét. A törekvés a mérsékelt iszlám nyeregbe segítése volt a szélsőséges dzsihadizmussal szemben. A lendületben levő Erdoğan – akkor miniszterelnök – 2004-ben pedig meghirdette, hogy Törökország a mérsékelt iszlám mintaországa lesz. Így közel-keleti politikája döntően a közösségi és kulturális diplomácia eszközével kívánt élni. Ez találkozni látszott azzal a nyugati elvárással, amely szerint a moszlim országokat be kell tagolni a Nyugat irányította új világrendszerbe. Ebben nagy várakozással tekintettek a megújult Törökországra. Az oszmán múltból fennmaradt félelmeket és ellenszenveket pedig mi oldhatná jobban, mint a „puha hatalom”: a kultúrára és közös értékekre épülő befolyásolás? Az ilyen közösséginek nevezhető diplomáciát Törökország azzal a kijelentéssel indította el, hogy szerinte nincs megold(hat)atlan kérdése környezetével. Az AKP-kormányok akkori külügyminisztereként Ahmet Davutoğlu professzor saját lábára állította a török külpolitikát, és új vezérlő szempontokat hozott be. Szerinte Törökország központi helyzetű, így válhat térségi hatalommá. Legyen tehát donorország, és a moszlimok felé a megoldásokon dolgozó világpolitikai cselekvő. Felfogását a „stratégiai mélységről” még 2001-ben írt könyvében bontja ki.

Mennyiségi és minőségi változás következett. A Külügyminisztérium szerkezeti átalakítása mellett a külképviseletek száma tizenhárom év alatt hatvanöttel nőtt, Törökország stratégiai partnerségre lépett az Afrikai Unióval, és ide tartozik a NATO-beli aktivitás fenntartása mellett a kínai–orosz Sanghaji Együttműködés Szervezetével való kapcsolatfelvétel, a szomszédokkal közös Magas Szintű Stratégiai Együttműködés Tanácsai, a velük közös kormányülések, közös távlati tervek kidolgozása. Ugyanakkor számos intézmény alapítására is sor került, mint például a Közösségi Diplomácia Hivatala, a Yunus Emre Intézet vagy a külhoni törökök és közösségeik intézményrendszere. Ez utóbbinak kidolgozták az NGO-vá alakítását is. Jelmondata pedig így hangzott: „mindenütt ott vagyunk, ahol akár egy török is él”. Térségi üzleti tanácsokat alapítottak, és az aktivitás jellemzéséül két számadat: 2002 és 2012 között a török kivitel megtizennégyszereződött, és 183 milliárd dollárt fektettek be török vállalatok a Közel-Kelet térségében. A török együttműködés ügynökségén (TİKA) keresztül külföldre szóló segélyezési rendszer is beindult. A fejlesztési segélyek elérték a Közel-Kelet és Afrika szükséget látó területeit. Osztottak ösztöndíjat, biztosítottak egészséges ivóvizet, juttattak orvosi felszerelést, gyógyszert, kezelést és hozzájárultak a menekültellátáshoz. A Vörös Félholdat nemzetközi intézményként kapcsolták be tevékenységükbe.

A korábbi szekuláris kemalista ország képét az Erdoğan-korszak egy demokrata–moszlimra cserélte fel. Ezzel környezetében érezhetően nőtt a befolyása. Igyekezett a moszlim világ egységét megteremteni. Szervezetileg intézményesítették a vallási diplomáciát a Vallási Ügyek Igazgatóságának kialakításával. Erőfeszítést tettek az iszlám újraértelmezésére, és küzdelmet folytattak az ellen, hogy a vallást összemossák a terrorral. Ugyanakkor az Iszlám világában egy szunnita tengely kiépítésén fáradoztak. Igyekeztek összefogni Irak, Szíria, Palesztina, Szaúd-Arábia, Jordánia, Líbia és Tunisz szunnitáit és például 2006-ban meghívták Ankarába Khaled Mashal Hamász-vezért. Végül pedig építettek a megszépült oszmán múltra. Davutoğlu felfogásában a Közel-Kelet része Törökország történetének és kultúrájának, hiszen ez az ország hordozza az oszmánok örökségét.

Az AKP olyan török iszlám mintát ajánlott, amely összeférhetett a Nyugaton még éppen virágzó neoliberális rendszerrel is, a nacionalizmus háttérbe szorítását is beleértve. Davutoğlu szerint Törökország legnagyobb hatóereje: moszlim–demokratikus jellege. Ezzel tulajdonképpen támogatták a Nyugatot a radikális iszlámmal szemben. Így vette át Törökország az Iszlám Együttműködés Szervezetének főtitkárságát, meghirdetve egy moszlim világpolitikát. Ennek keretében teremtették meg az Afrikai Kezdeményezés Akciótervét 1998-ban és a Civilizációk Szövetsége Kezdeményezést 2005-ben (a 2004-es madridi terror után) épp spanyol részvétellel és ENSZ-támogatással.

Mivel a közösségi diplomácia az egyéneket és társadalmakat célozza meg, így a közvéleményt képes kedvezően alakítani működtetői számára. Jól látszik ez abból is, hogy a szomszédságban – Egyiptomtól Iránig – megnőtt a török nyelvtanulás iránti érdeklődés. A kétsarkú világrend peremén élő Törökország egyre inkább súlyt kapott a nemzetközi rendszerben.

Viszont a vallási, világi és demokratikus elvek összesimítása, a változások sebessége túlzottnak bizonyult, hiszen akármilyen megkapók is az új politika látomásai, építkező politika esetében kézzelfogható azonnali eredmények nem várhatók. Egy török elemző éppenséggel „değerli yalnızlık”, vagyis az amerikai „fényes elszigeteltség” (spledid isolation)-nek megfelelő „értékes egyedüllét” élményét tartja jellemzőnek. A „donorország” politikáját fenntartani pedig csak növekvő gazdasági teljesítmény mellett lehetséges.

2009 áprilisában még zavartalannak látszott a török–amerikai együttműködés, egy stratégai dokumentumot is aláírtak, de 2010-ben a Mavi Marmara-incidens már jelezte a „puha” eszközök kifulladását (igaz, hogy az Izraellel fellépő feszültség a moszlim világot nem zavarta). A rákövetkező évben azonban nagy kihívásként jelentkezett a szíriai válság. Törökország először megpróbált reformtanácsokat adni az Asszad-rezsimnek, majd amikor az népe ellen fordult, az ellenzéket kezdte támogatni. Tudjuk, hogy később ez az oroszok ellenállásába ütközött. A Líbia elleni háborúban előbb a NATO bevonása ellen tiltakozott, majd fogát szíva engedett. Fokozta a feszültséget a kínai rakétarendszer-vásárlás és különösen az Iszlám Állammal való, háttérbeli összejátszása az iraki és szíriai kurdok elleni sakkjátszmájában.

A 2011-ben kirobbant, „arab tavasznak” elnevezett felkelések Törökország számára is váratlanul következtek be. Kezdetben még lehetett abban reménykedni, hogy a mozgalmak a török hatás erősödésével fognak járni, hiszen például a Moszlim Testvérek Egyiptomban, az al-Nahda Tuniszban, a líbiai ideiglenes nemzeti tanács, a marokkói Igazság és Fejlődés Pártja mind-mind szellemi kapcsolatban volt az új török törekvésekkel. Az események azonban Törökország számára kedvezőtlen fordulatot vettek. Ezek következménye lett a kairói török nagykövetség bezárása és követek visszahívása Izraelből, Szíriából, Líbiából és Jemenből.

Ami pedig az Egyesült Államokat illeti, míg korábban a neokon védelmi miniszter, Paul Wolfowitz támogatólag állt a törökök mérsékelt iszlám felfogásához, Obamáék 2014 táján már szembefordultak Törökország térségi vezető szerepével. Tették ezt annál inkább, mert közben a török belpolitika is megbiccent. Az erőszak alkalmazása a Gezi parki tüntetők ellen 2013-ban, a Gülen-mozgalom fegyveres puccsba forduló folyamata (2016), az EU-javasolta reformok körüli huzavona mind-mind koptatta az ország imázsát.

A török közösségi diplomácia törekvéseiből mára a közvetítő szerep maradt meg. Ahogy korábban Izrael és Szíria között, a Hamász és a Fatah között vagy Libanon és szomszédai között tapasztalhattuk ezt, most az orosz–ukrán közvetítésben jeleskedik (az Economist 2010-ben már „a nagy mediátor” elnevezéssel illette Erdoğant).

Ha mármost magyar fejjel gondoljuk végig a nagy török békés erőgyűjtés kísérletét, láthatjuk, hogy milyen nehéz megmaradni a „puha” eszközöknél. Nagyhatalmi féltékenység nyilván belejátszott abba, hogy megbukni látszik a mérsékelt török politika, mint a dzsihadizmus ellenszere. Mégis számunkra több reményteljes párhuzam kínálkozik. Elsősorban az, hogy az országkép formálásában nagy jelentőségű lehet a magunk és kultúránk jobb megismertetése. Hogy megsokszorozhatja kapcsolatrendszerünk erejét a határon túli és a világban szétszóródott nemzettársakkal való összefogás, sorsukkal való törődés. Hogy a térségi viszályok akkor is gyengítenek, ha úgy tartjuk: nekünk van igazunk – és ezért keresni kell az együttműködés lehetőségeit (például a V4 és a balkáni politikánk). S hogy az irántunk érdeklődőket bevonjuk törekvéseinkbe (például a keleti nyitás vagy éppen ösztöndíjak meghirdetése a széles e világból érkező fiataloknak). És végül, hogy lehetőségünk szerint segítünk a bajbajutottakon (üldözött keresztények, ukrán menekültek).

Úgy vélem, hogy az itt vázolt török kísérlet tanulsága nekünk is segíthet a buktatók elkerülésében és hosszú távon egy barátságosabb nemzetközi környezetre való törekvéseinkben.

A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke