Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

A megkerülhetetlen Tamási Áron

Szobakatedra

„Fenyőillatú remekmű” – írta Hegedüs Géza az idén szeptember 20-án éppen 125 éve született Tamási Áron (Németh László találó jelzőjével: a „székely Homérosz”) legismertebb nagyepikai munkájáról, az 1932-ben megjelent Ábel a rengetegben című regényről. (Németh László ennek a regénynek a zenei párját Kodály Zoltán Székely fonójában vélte fölfedezni.) S alig van olyan, az irodalom kérdései iránt legalább felületesen érdeklődő ember, akinek ne csengene ismerősen Tamási szállóigévé vált mondata: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ez a mondat az Ábel az országban mellett szintén a trilógia részét képező Ábel Amerikában című kötetben, a mű vége felé hangzik el. Gyakran választják címként az emlékező írások, és az évfordulóra is ezzel a címmel jelent meg Sipos Lajos emlékalbuma. Érdemes azonban legalább töredékeiben fölidézni, hogyan jutott Tamási Ábel-alteregója erre a fölismerésre.

Az „otthontalanság” földjén jutott Ábel eszébe az a kép, amikor ott ült az erdélyi börtönben, és a „legnagyobb kérdésről” beszélgettek társaival, mégpedig arról, hogy „mi célra vagyunk a világon”. Az ismert válaszhoz természetesen többféle lehetséges magyarázaton keresztül jutott el a főhős, minden napon sorra véve egyet-egyet.

Kerekes úr szerint azért vagyunk a világon, hogy „az Istent imádjuk, a hazát szolgáljuk és jót cselekedjünk”. Ábel időközben rájött arra, hogy az „istenimádás helyett példamutató cselekedetek ajánlatosak. Vagyis arra kell törekednünk, hogy hasonlatosak legyünk ahhoz a példához, akit Krisztusban elénk állított az Úr”. De a haza szolgálata is lehet üres szólam vagy álca – miként az istenimádással való takarózás –, noha úgy kell szolgálni a hazát, mint saját szülőnket, „de szeretni és követni az igazságot kell és az emberi erényt”. A jó cselekedet közelebb állhat az életcél megfogalmazásához, viszont „nem mindenki cselekszi a jót, aki úgy hiszi magáról, hanem csak az olyan, akit a tiszta lélek vezérel”.

Hidász úr ezt felelte: „Azért vagyunk a világon, »hogy a munkásosztály uralmát megvalósítsuk«. Ábel szívének – szegény emberként és küszködő munkásként – tetszetős volt ugyan a válasz, de nem tudta eldönteni, hogy „vajon a jó és az igazságos emberek sorsa jobbra fordulna-e”, ha sikerül elérni ezt a célt. Majd Győző mondásán gondolkodott el, miszerint „azért vagyunk a világon, »hogy ragaszkodjunk hozzá«”. Játékos és talányos a válasz, morfondírozott Ábel, hiszen az igazságot is gyakran csak „a röpdöső lelkek és a játékos szívek” tudják akár öntudatlanul is megközelíteni.

A negyedik napon, mikor a gazdagéknál (egy felvidéki származású magyarnál) tett munkakereső látogatásakor a szegény szüleit becsmérlő megjegyzés után – „akik ha pénzben nem is voltak gazdagok, de lélekben azok voltak” – észrevett az udvarban egy kutyát, aki az ő rengetegbeli társára, Bolhára emlékeztette. A kutyával rögtön barátságot kötött, és a gazda is megenyhült erre. Rendeződni látszott a sorsa, de a kérdés nem hagyta nyugton, hiányként kínozta, jobban, mint egy beteljesületlen szerelem.

Maga elé képzelte Krisztust, de vele együtt az ördögöt is. „Mi célra vagyunk a világon?” – kérdezte Krisztustól. „Hogy végbevigyed azt a jót, amiben hiszel” – felelte. Aztán megkérdezte az ördögöt is (bár „a feketékkel való barátkozást az igazgató megtiltotta” neki). „Kedves barátom – felelte az ördög –, ha engem kérdeztél volna meg először, megmondtam volna neked. De így nem érdemled meg, hogy megtudd az igazságot.” Aztán az Isten lelkét szólította meg a templom előtt fetrengő, beteg néger által, akiből éppen akkor űzték ki az ördögöt. S ekkor hangzik el a válasz: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”

Ezt ismételgette magában Ábel, s érezte, hogy a szíve megtelik meleggel, a lelke a derűs idő nyugalmával, a szeme a hajnal harmatával. „Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon! Igaza van: nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket. S amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”

Ezt a szállóigei mondatot a mögötte lévő életélményekkel együtt érthetjük meg. S még inkább akkor, ha az Ábel mellé fölsorakoztatjuk Tamási Áron expresszív népi realizmus szellemében fogant egyéb regényeit, a számos ábrázolási réteget rejtő drámáit, a népi humor kedélyvilágával vizionált színműveit, az archaikus mélységeket föltáró, balladai sugallatú meséit, látomásos novelláit vagy a személyes és közösségi sorskérdéseket faggató esszéit, publicisztikai írásait.

Utóbbiakból tűnik elő legnyilvánvalóbb módon a Tamási Áron-életmű kulcsszava, a hűség. Így a „mi célra vagyunk a világon” másik lehetséges válaszán is érdemes elgondolkodni, amelyet az 1939-es Jégtörő-gondolatok nyitásában olvasunk: „Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, aminek tisztaságában és igazságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.” S az 1956. október 26-án elhangzott rádióbeszédének – szintén gyakran idézett – tételmondatán is: „Nincs módunkban kitérni a hűség elől.”

Mindazok számára tehát, akiknek jelent még valamit az otthon (a haza) és a hűség (a jézusi példához és az önnön emberséghez), Tamási Áron üzenetei megkerülhetetlenek.

A szerző irodalomtörténész