Domonkos László

Vélemény és vita

Italia mia

A jelenet idestova nyolc évszázados, de az a gyanúm, ma is érvényes.

Valamikor 1241 kora nyarán megtépázott, nem túl népes kíséretével megérkezik az Adria partjára az az ember, akit nem olyan régen még Magyarország uralkodójának neveztek. Az első magyar, ha úgy tetszik. („A legelső magyar ember a király”.) Spalato városában a podesta, vagyis afféle középkori olasz polgármester-féle főtisztviselő fogadja. Adjuk most át a szót Makkai Sándornak, aki kiváló regényíró létére nem egy és nem is két, magát nagyképű magabiztossággal történésznek hirdető okostojás-ürgüncnek adhatna leckéket igencsak valósághű történelemábrázolásból.

„A király körül ott állottak még megmaradt barátai és lovagjai, utolsó töredéke a dicsőséges Magyarországnak, mely Európa nagyhatalmai között tündöklött egykoron. De a podesta most is alázatos alattvalóként köszöntötte urát, a rettenetes helyzetben egy szemrebbenéssel sem árulva el, hogy aki előtte áll, az többé nem a hatalmas magyar uralkodó, hanem nyomorult földönfutó koldus. Az olasz, szívének egész déli melegével ajánlotta föl a várost a királynak és családjának, mondván, hogy amíg Isten kegyelme vissza nem segíti régi nagyságába, ne tekintse e város kicsinységét és szegénységét, hanem ajándékozza meg azzal a nagy tisztességgel, hogy Spalato, adná az Úr, minél rövidebb időre, Magyarország székvárosának mondhassa magát. Fölajánlotta, hogy mind a városban, mind a városon kívül szállásokat ad nemcsak a királyt kísérő uraknak és családjaiknak, hanem az utánuk tóduló népnek is, amennyire csak tőle telik, utolsó zugaikat és falat kenyerüket is jószívvel megosztják a szegény magyarokkal, örök emlékezetére e végső veszedelemben a tesvértelen magyar nemzet iránt tanúsított barátságuknak. És Spalato környéke, a velencei szigetek, a dalmata partok megteltek a hazájából kiszorított magyar nemzet szomorú vándornépével. Spalato is megtelt magyarokkal. Még a kemencékben is menekültek laktak, nagyon sokan azonban kiszorultak a város környékére. S a szomorú tábor ellepte a kerteket, a pásztorviskókat, de még a legkisebb bokor alját is.”

Régi, de igen szuggesztív és ma is ismerős képek.

Ha réges-régi barátságról, testvériségről, irántunk tanúsított segítőkészségről, önzetlen jóindulatról, rokonszenvről beszélünk: nemcsak lengyelek vannak a világon. És a Makkai Sándornak a tatárjárás korából származó példázat-sorai bőven kiegészíthetők mással, Fiume várostörténetének igen-igen figyelemreméltó közös magyar-olasz vonatkozásaitól mondjuk néhai jó Ciano gróf, úgy is mint külügyér páratlan tettéig, amikor bemagolta (!) a számára enyhén szólva nem éppen könnyen artikulálható felvidéki magyar helységneveket az első bécsi döntés tárgyalásaira. Hogy a segítségünkre lehessen… Italia mia, az én Itáliám, jutna eszünkbe Gina Lollobrigida 1973-ban kiadott gyönyörű fotóalbumának címe.

Attól tartok: az idei szeptember utolsó vasárnapján történteknek e példázatok együttese (számos más tényezővel is kiegészítve persze) jelenti a legkomolyabb, a jövőt leginkább meghatározó tanulságot. Meloniék győzelme, az olasz nemzeti erők diadala magyar szempontból is, kockáztassuk meg, majdhogynem sors- és történelemfordító, úgy lehet, korszakos esemény, európai mérföldkő, aminek közvetlen és közvetett politikai és ebből következő másféle konzekvenciái meghatározók lesznek az elkövetkezendő időkben. Éppen négy éve – feledhetetlen – a bolognai kocsmában már felkapták  a fejüket a derék taljánok, mikor meghallották, hogy lányomnak és barátnőjének magyarázva Salvini nevét emlegetem. És ez, ma már kimondható és kimondandó, több volt a pillanatnyi véleményazonosság, az eszmei közös front örömteli-barátságos kifejeződésénél. A látszólag csak mediterrán érzelmi kitörésnek felfogható mosolygós-helyeslő felkiáltások mélyebb összetartozás – valószínűleg öntudatlan-spontán megnyilvánulásai lehettek. És ez az, ami a többletet adja. A podesta mondatait IV. Béla királyunk előtt ott a kéklő Adria partján vagy azt az ikszedik magyar csodát, hogy még a franciák is úgy jellemezték Fiumét a huszadik század első éveiben, hogy „Fiume az a magyar város, ahol a horvátok olaszul beszélnek”.

Az a fordulat, amelynek első napjait éljük most itt Európában, megjósolom, anélkül hogy különösebb kasszandrai vagy delphoi babérokra törekednék: igen nehéz és gyötrelmes lesz és az olasz közeljövő ezt pontosan, mintegy sűrítményként fel is fogja mutatni, csepp a tengerben-effektusként reprezentálva ama bizonyos feketeleves természetét, ami, mint tudjuk, mindig hátravan. A felhőtlen öröm, a diadal boldogsága, elégedett öröme után. Alkalmam nyílt néhány nappal a választások előtt végighallgatni két kiváló, hiteles és szakképzett olasz elmét. (Nem ártott volna, ha a nemzeti szellemű közönség legalább öt-tízszerese hallja őket.) Elmondták, hogy míg mi négy és fél évtizedig a szovjet hódoltság kommunista helytartóságával küszködtünk, nekik milyen – persze egészen másfajta, de a maga nemében majdnem olyan borzalmas – koloncokat kellett végig cipelniük és mindaz miként kíséri őket máig, makacsabbul és vészjóslóbban tán, mint bennünket az elmaradt- elsinkófált elszámoltatás vagy akár az egész elsunnyogott, elhervadt-elhervasztott rendszerváltozás. Akármilyen hihetetlen: meggyőző, megrázóan őszinte, egyben lelkesítően és megnyugtatóan logikus-éleselméjű fejtegetéseiket hallgatva olyan érzése támadhatott az embernek, hogy nekik lesz majd igazán feketeleves a feketeleves és talán még hátrébb és még kínlódóbban kell kezdeniük, mint nekünk 2010-ben. Annál inkább becsülendő ez a mostani olasz bátorság, a szív, a podesta szívének „egész déli melege”, és az a tisztán látó akarat, amivel minden leendő súlyos nehézséget és küzdelmet elszántan vállalva is most végre, ahogyan vártuk és reméltük, besorolnak mellénk. Olasz testvérként, együtt egy régi-új, igazi Európában. És ezzel a győzelemmel velük jön, már látjuk végre, valami tiszta mediterrán ragyogás, amit most már soha többé nem akarunk elfelejteni.

A szerző író