Domonkos László

Vélemény és vita

A királynő után

Egy kedves asszony halála csupán, sajna, mindössze jelképesen és drasztikusan felnagyította-jelezte azt, ami már elkezdődött igen régóta, és oly hosszú ideje – most ne minősítsük, milyen – folyamatként tart

Eltemették II. Erzsébetet, és nekem még mindig 1977 nyara jár az eszemben. Tömeg a nem éppen kánikulai londoni utcán, öröm és lelkesedés, tolongás és derű mindenfelé. Silver Jubilee. Ezüstjubileum. A királynő uralkodásának negyedszázados évfordulója. Népünnepély, igazi fiesta, angol módra. Azután feltűnt ő maga is. Mosolyogva és integetve. Ott haladt el szép lassan előttem vagy nyolc-tíz méternyire, komótosan és méltóságteljesen, örömmámorban, éljenzés, vidám kiáltozás közepette. „Kedves asszony” summázhattam volna, és így gondolok rá most is. Ám igazából egészen másról van szó.

A Brit Birodalomról, amiről még Szerb Antal is oly áhítattal írt. („Elfogott megint az mély tisztelet, amit érezni szoktam, amikor átélem, hogy Brit Birodalom. Ezek az emberek úgy mennek Burmába, mint mi Egerbe. Csak kevesebb kíváncsisággal. Tudják, hogy a világon mindenütt egyforma angolok között lesznek.”) The British Empire. Ami már nincs sehol. Azzal az igazi – ama bizonyos, ama vonzó-eredeti-klasszikus – angolsággal együtt, ami egyszerre jelentette Sherlock Holmest és Miss Marple-t, a viktoriánus Angliát és Shakespeare-t, a tejes tea ízét-illatát és a végtelen egyformaságú házakkal az oly jellegzetes utcák sorát valahol East Ealingben vagy máshol, ahol a nagypapa pofaszakállas képe lóg a kandalló fölött álmos és borús délutánokon, és csak negyedóránként hangzik el egy-két mondat a nappaliban, akkor is a walesi hercegről. Igaz, már a hatvanas évek a Beatlesszel, a hetvenesek a Smokie-val, a nyolcvanasok a falklandi háborúval meg Thatcherrel valami egészen mást sejtettek, mégis – az ezredforduló utáni idők és végül a mai, immáron (ki kell mondani) királynő utáni idők jelentik az igazán jellemző összképet. A tetszetős-divatos, mostanság oly gyakran hallható mondat, mármint hogy Anglia, Britannia II. Erzsébet után már soha többé nem lesz olyan, mint valaha volt – igazából, valójában egyáltalán nem mai keletű. Egy kedves asszony halála csupán, sajna, mindössze jelképesen és drasztikusan felnagyította-jelezte azt, ami már elkezdődött igen régóta, és oly hosszú ideje – most ne minősítsük, milyen – folyamatként tart. Churchill vagy Harold Wilson Britanniája után Tony Blair és Boris Johnson Angliája már olyan volt, mint cabernet sauvignon vagy ménesi kadarka után a direkt termő nova vagy Leffe után a néhai kőbányai világos. Anglia mind nyilvánvalóbb hanyatlása, amely már a hetvenes évek, a Silver Jubilee idején nyilvánvaló és látható volt, a Brit Birodalom tovatűnt glóriája a végérvényes-végzetes változások baljós árnyainak egész légióját hozta át Dover fehér szikláinál a csatornán, a londoni polgármestertől a wolverhamptoni 0–4-ig és tovább. Sokkal tovább.

Figyeltem az arcokat a temetési menetben. Átszellemültek és megrendültek voltak, valóban. Ám nemcsak komolyak: komorak is. Nemcsak méltóságteljes léptűek, de kissé megroggyantnak tűnők is. Emlékszem, még 1990-ben, jóval a második világégés után kitört első európai háború, a 1991-ben kirobbant délszláv előtt egyik kedves délvidéki költő barátom azt írta: nem lesz háború, mert már régóta háború van.

A királynő, II. Erzsébet után vagyunk immár. Mióta is?

A szerző író