„Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is – így szól Márai Sándor 1943-ban megjelent Füves könyve utolsó, 202. rövid esszéjének felütése. – Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat.” Az ekkor negyvenhárom éves szerző a bölcs férfikor küszöbén fogalmazta meg bölcseleteit, és bizton állítható, hogy A gyertyák csonkig égnek című regénye mellett ez a gyűjtemény Márai legolvasottabb műve.
Középiskolai tananyag is, fölkeltheti a figyelmesebb diákok érdeklődését. „A sztoikus filozófia vonzásában született, tanító hangú, az olvasót egyes szám második személyben megszólító szövegek az emberi tapasztalat legszélesebb spektrumát fogják át: életről, művészetről, szabadságról éppúgy szó esik bennük, mint a mindennapok jelentéktelennek tűnő mozzanatairól – áramtolvajokról, fejfájásról, sárgarépáról. Ez a sokrétűség az enciklopédikus műveket idézi, a néha egészen meghökkentő téma- és regiszterváltások, a létösszegző igényű és bagatell gondolatfutamok egymás mellé helyezése ugyanakkor az ironikus, az élet teljességének megragadhatóságával szembeni kételyt hangsúlyozó olvasat lehetőségét is magában hordozza” – olvasható a 12. osztályos digitális tananyagban. (Az már más kérdés, hogy ezzel a nem egyszerű és nem tankönyvbe való fogalmazásmóddal nem fogja fölkelteni még a figyelmesebb diákok érdeklődését sem.)
A füveskönyvek (avagy: herbáriumok, orvos-botanikai összeállítások) eredetileg arra szolgáltak, hogy tanácsokat adjanak olyan gyógymódokra, melyekhez különböző növényeket kell alkalmazni. Ezeket a főzeteket a középkorban leginkább a szerzetesek készítették, akik a kolostorok kertjeiben termesztették a betegségek vagy sérülések gyógyítására alkalmas növényeket. Umberto Eco A rózsa neve című, a 14. század elején játszódó regényének egyik fejezetében Severinus, a füvész nagy szakértelemmel magyarázza Vilmos mesternek, hogy mely füvek milyen betegségekre javallhatók. A madársóska gyökere hurutokra, a zilizgyökér főzete bőrbetegségekre, a bojtorján ekcémára, a keserűfű hasmenés „és egynémely női bajok ellen használatos”. A tapasztalatok szerint „a vasfű serkenti az emésztést, a lókörömfű köhögésre jó, és emésztésserkentőnek van még csodajó encián, és van édesgyökér és boróka, finom forrázatnak, bodzakéreg, aminek a főzete májbajok ellen használ, szappangyökér, ami hideg vízbe áztatva a náthát orvosolja, és van macskagyökér, aminek a hatását bizonyára ismeritek.”
A magyar diákok a 16. századtól kezdve sorra látták el a könyvtárakat a nyugati egyetemekről hozott, gyógyászattal foglalkozó művekkel, de ezzel párhuzamosan a népi gyógyítás tapasztalatait közreadó füveskönyvek is népszerűek voltak – a kalendáriumok is rendre közöltek népgyógyászati összeállításokat. Melius Juhász Péter 1578-ban adta ki herbáriumát (Az fáknak, füveknek nevekről, természetekről és hasznairól), mely háromszáz betegség nevét, ezerötszáz középkori receptet és gyógymódot tartalmazott. 1585-re készült el Szigethy Frankovith Gergely sebészorvosnak a test gyógyítása mellett a „lelki vigasztalásokra” is szolgáló könyve, hiszen az orvosi részt elmélkedések, imádságok és énekek követték. 1591-ben Pécsi Lukács már „erkölcsbotanikai” könyvnek nevezte Az keresztyén szüzeknek tisztességes koszorúja című munkáját, melyben az emberi erényeket növények személyesítették meg.
A füveskönyvek tehát már évszázadok óta a test és lélek együttes gyógyítására figyelmeztettek, s mintegy életvezetési vagy erkölcsi tanácsokat adtak, s ezek ismerete hozzátartozott a műveltséghez. Márai írta ugyanakkor, hogy a műveltséget nemcsak a könyvek menthetik meg, hanem azok a formák is, melyek az egyre formátlanabbá váló emberi együttélésbe igyekeznek visszacsempészni valamilyen látható erényt. „A műveltségeket a köznapok apró reflexei mentik meg. Amikor egy korszak fölemelt ököllel jön ellened, te köszönj vissza, nyugodtan és udvariasan, úgy, hogy megemeled kalapod.” Bibliai erény, hogy ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel? – Nem tudom, mennyire hatékony, de az ökölharcnál mindenképp méltóságosabb.
A füveskönyvek csemegézni való és elgondolkodtató olvasmányok, bár a mai kiadói politikában divatos „füves könyvek” rendszerint breviárium jellegű szövegválogatások, aforizmagyűjtemények. A legtöbb ilyen könyv szerkesztett összeállítás. Kivételt képez azonban például Böjte Csaba két füveskönyve, a beszélgetések formájában közreadott örömhöz és boldogsághoz segítő gondolatok gyűjteménye; Benedek Elek Marci fiához írott Testamentuma vagy Gárdonyi Géza fiainak szánt intelmei Földre néző szem és Égre néző lélek címmel; továbbá „füves” könyvként olvasható Weöres Sándor A teljesség felé című, „próza-vázlatoknak” nevezett útmutató műve. Weöres ezzel a tanáccsal bocsátotta útra az 1945-ben Hamvas Bélának ajánlott költői prózakötetét: „E könyv arra szolgál, hogy a lélek harmóniáját megismerd, és ha rád tartozik, te is birtokba vehesd.”
Természetesen elkészült Weöres Sándor Füves könyve is (válogatás versekből, A teljesség felé című művéből, fölcímezett más szövegek és kiemelések csokra). S van „füves” könyve mások között Mikes Kelemennek, Kossuthnak, Széchenyinek, Aranynak, Madáchnak, Jókainak, Adynak, Babitsnak, Radnótinak, József Attilának, Karinthynak és Kosztolányinak, Szerb Antalnak, Nyírő Józsefnek, Szabó Dezsőnek, Fekete Istvánnak, de Hrabalnak, Orwellnek, sőt Miss Marple-nek is! – Csak néhány név a hosszú sorból, és nem az adott szerzők állították össze saját munkáikból azokat, hanem a kiemelések is egyfajta olvasatként, értelmezésként tekinthetők, miként a szintén népszerű tematikus „füves könyvek” is. Mind azt az illúziót keltik, hogy a bölcsességet készen kapjuk, nem kell érte megdolgozni, íme, előttünk a recept, és már meg is oldódott minden.
Legutóbb a Hermann Hesse szövegeiből (regényekből, esszékből, naplókból, levelekből) készült Örök változás című összeállítás került a kezembe – „gondolatok fiatalságról és öregkorról, iskoláról, nevelésről, műveltségről és arról, hogy minden az egyénen múlik”. Nem haszontalan ez a válogatás sem, viszont lapozgatása közben jutott eszembe, hogy igazán hasznosak akkor lennének ezek a gyűjtemények, ha minden olvasó a saját „füveskönyvét” készítené el. Ezek volnának az igazi útmutatások! Mire készen áll egy ilyen saját válogatás – saját olvasmányokból, jegyzetekből és életélményekből –, már meg is gyógyul a lélek. Vagy legalább készen áll arra, hogy a gyógyulás útjára lépjen.
A szerző irodalomtörténész