Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Át tudná úszni a folyót?

Az itt következő történet szereplői már rég nincsenek az élők sorában, a politikai rendszer – amelyet szimbolizálnak – a múlté errefelé. Mégis úgy érzem, érdemes feleleveníteni az esetet azok számára, akik fogékonyak az ínyencségekre. Ha finoman el akarnám szakítani az időtől és a tértől a mesét, két főszereplőjét nevezhetném mondjuk „Pingvinnek” és „Kintónak”. Előbbi néven Rákosi Mátyást illették a háta mögött, utóbbin magát a nagy Sztálint. Rákosi gúnynévének eredete a nyilvánvaló hasonlósára vezethető vissza, ami kétségkívül a kedves frakkos madarakra dehonesztáló. Sztálin becenevének jelentése valami olyasmi, hogy „bandita”, vagy „gazember”. Állítólag Sztálin anyjától származik, aki nyilván kis kötözködő kedvességgel nevezte így később hírhedté vált fiát. A történet szereplői valóságos személyek. A folyók, erdők, tisztások, ahol járunk zordak, zöldek és illatosak. Mert hogy nem csak mese ez, s nem is legenda, sőt nem is a rég elfeledett múlt.

A história 1951-ben játszódik. Rákosi elvtárs, a magyar kommunisták nadrágtartós vezére Szocsiban piheni ki fáradalmait. Sokat dolgozott, ez kétségtelen. Márai Sándor szerint megvalósította az átmenetet az őrültek háza és a koncentrációs tábor között. Művészi túlzás, de sok igazság van benne. A „munka” már 1945 óta tartott, és 1951-re az ország lakossága két igen egyenlőtlen részre oszlott: akiket már bebörtönöztek, kitelepítettek, internáltak, deportáltak, meghurcoltak – például szabotázs vagy szabálytalan palántaméret miatt –, és akikkel ez még nem történt meg. A kivégzettekről, elhurcoltakról vagy emigrációba kényszerítettekről most ne szóljon a fáma.

Szocsi akkor a Szovjetunió legszebb üdülőparadicsoma volt a Fekete-tenger partján. A provinciák helytartóit itt látta vendégül a birodalom. A város és környéke a Szovjetunión belül – amely tizenöt köztársaságból állt – már akkor az Orosz Szovjet Szocialista Szövetséges Köztársasághoz tartozott. A térség birtokáért – a Kaukázus és a Fekete-tenger partvidéke – több ezer éve versengtek  népek, országok, birodalmak, vallások. Görögök, perzsák, rómaiak, tatárok, törökök is jártak erre, s majdnem maga Nagy Sándor is. Végül jöttek az oroszok. Itt nyaralt ötvenegy forró nyarán Rákosi, aki szeretett úszni és napozni és alkalomadtán iszogatni is. Annak idején a szegedi Csillagbörtönben is gyakran kitették a napra, gyógyítandó fekélyes elváltozásait. Rabtársát, aki ott ebben segítette, később agyonverette. De ez egy másik történet.

Rákosi elvtárs eljutott Grúziába is. Ott született meg a Nagy Sztálin, Gori festői városában. Rákosi elvtárs a Vezér gyermekkorát idéző házacska vendégkönyvébe elérzékenyülten csak ennyit írt: „Mély meghatottsággal.” Óh, ez a tömörség! Egy alkalommal Csarkviáni, a Grúz Kommunista Párt titkára mesélt Rákosi elvtársnak Grúzia történelméről. Arról is, hogy milyen nagy területek tartoztak egykoron ehhez az államhoz. Talán azt is mondta, hogy két tenger mosta partjait. Meg hogy Szocsi is Grúziához tartozott. Rákosi elvtárs átérezte e keserű szavakat, és borozgatás közben kijelentette, hogy „ha Grúzia igényt támaszt Szocsira, a Magyar Népköztársaság ezt támogatni fogja”. Az asztalnál megfagyott a levegő – ott ült ugyanis a kaukázusi haderők orosz főparancsnoka is –, Antonov marsall. Pillanatnyi kínos csend után Rákosi elvtárs felesége találta fel magát, aki mint az Orosz Szövetséges Köztársaság polgára, teátrálisan tiltakozott a területi revízió ellen. „Ha a feleségem tiltakozik, akkor visszavonom a támogatást” – vágta ki magát Rákosi elvtárs kényszeredett mosollyal az arcán, és mindenki jót nevetett.

Éjjel viszont Rákosi rosszul aludt. Gyötörte a kétség. Vajon Antonovban – aki ugyan akkor már a harmadik üveg bort kérte – nem maradhatott valami rossz érzés a meggondolatlan kijelentés miatt? Ki tudja? Antonov – 1956-ban, Rákosi elvtárs menesztésekor – a Varsói Szerződés Egyesített Haderejének vezérkari főnöke, azaz tényleges vezetője volt. Még akkor is ezt a magas pozíciót töltötte be, amikor Rákosi elvtársat – világ csúfjára – kizárták a magyar kommunista pártból (akkor éppen MSZMP-nek hívták).

De addig még tíz évet kellett eldalolnia a kórusnak. Fényecska, Rákosi elvtárs jakut származású felesége – aki, mint már tudjuk az Orosz Szovjet Szocialista Szövetséges Köztársaság öntudatos állampolgára – nedves zsebkendővel hűsítette Rákosi elvtárs homlokát. Az lázas ájulatban felidézte, hogy Sztálin – rossz szellemekre hallgatva – neheztelt rá, mert mosolygott Trumanra, amikor a magyar kormánydelegációval Washingtonban járt. A „rossz szellemekben” Bulganyint és főleg Beriját vélte felfedezni, mert érzékelte, hogy előbbi potenciális jelöltje az ő posztjára Farkas Mihály, utóbbi bizalmasa pedig Péter Gábor. Ezek ketten pedig (majdnem) minden gazemberségéről tudtak, ami nem is lett volna baj, de hibáiról is. Mindenképpen találkoznia kellett a bűnszövetkezet fejével. Találkozni és mindent tisztázni. Hűséget fogadni. Biztosítani tántoríthatatlan lojalitásáról. Reggel megmozgatott minden szálat, és sikerrel is járt. Véletlen lehetett, hogy Sztálin éppen Grúziában időzött.

A találkozásra Borzsomiban, egy zabrált villában, száz méterre a zabolátlan, vad Kura folyótól került sor. A Kura számtalan zubogóval tarkítva kanyargott a völgyben. Rákosi elvtárs fontos vendégnek érezte magát, mert jelen volt Sztálin teljes udvartartása. Ugyanakkor a Komintern-ösztön azt súgta neki, hogy ezek azért vannak itt, mert nem akarják, hogy a másik egyedül maradjon a Vezérrel annak halálakor (esetleg siettesse is a nagy finist). Sztálin hetvenegy éves, látszólag semmi baja, de az egész bolygó terhe nyomta a vállát. Ez megviselhette a szervezetét. Ilyesmiről azonban nem esett szó. Malenkov egy sétán megkérdezte Rákosit, mi van Farkas elvtárssal? Rákosi nem értette a kérdést, vagy legalábbis úgy tett. Közben azon tanakodott magában: vajon Malenkov tudja-e, hogy csak úgy tesz, vagy el is hiszi?

A visszafogott ebéd alatt Sztálin hiúzpillantással megjegyezte, hogy a Kura közelsége dacára a borzsomi hegyi levegő olyan száraz, olyan kis páratartalmú, hogy a rekkenő hőség ellenére senki sem izzad. Rákosi elvtárs viszont izzadt. E megjegyzéstől pedig már folyt róla a víz. Sztálin megjegyzésének különleges jelentőséget tulajdonított. Végignézett az asztaltársaságon. Tényleg nem izzadtak. Az ebéd után Rákosi és Sztálin – a többiek jelenlétében – beszélgettek. Sztálin megkérdezte, mi volt tulajdonképpen Zöld Sándorral? Rákosi elvtárs elmondta, hogy sajnálatos öngyilkosság történt. „Ilyesmi nálunk is előfordult” – mondta Sztálin. Ezután, mintegy az összefüggést hangsúlyozva, megkérdezte, miért akarja Rákosi agyonlövetni Farkas elvtársat és mi baja Péter Gáborral? Rákosi nem értette a kérdést, de szolgálatkészen megígérte, hogy békén hagyja a két „régi jó munkást”.

Ezt követően a meredek partra jutottak. Sztálin meglepetésszerűen megkérdezte Rákosit, hogy át tudná-e úszni a folyót. Rákosi elvtárs azt válaszolta, hogy nem. Sztálin kicsit gondolkozva nézett az alacsony, kopasz emberkére, aztán másról kezdett beszélni. Viszont a Pingvin szemére éjjel megint nem jött álom. Sztálin tekintete vészjósló volt. Mit tervezhet Bulganyin meg Berija? Gyötörte az agyát, vajon egyáltalán ismerhette-e Sztálin személyesen Farkast vagy Pétert. Péter Gábort látta és valószínűleg Berija javaslatára koccintott is vele – állapította meg hajnalban. Aztán felélénkült. Hiszen az ebéden Borzsomiban ott volt Skirjatov elvtárs is, a Központi Ellenőrző Bizottság elnöke, aki többször látta, hogy Rákosi elvtárs mélyen beúszik a tengerbe. Meg is jegyezte, hogy ez nem egészen veszélytelen. S akkor Rákosi elvtárs rögtön megértette az összefüggést Skirjatov megjegyzése és Sztálin kérdése között. Átúszni a folyót nem egészen veszélytelen.

Hogy mi ebből a tanulság – mert annak okvetlenül lennie kell –, törjük a fejünket együtt, nyájas olvasó. Biztosan nem arra a következtetésre jutunk, mint annak idején a kuszált tollazatú Pingvin.  

A szerző történész