Domonkos László

Vélemény és vita

Ételfutár-világ

A Covid tehet róla, egészen nyilvánvaló. Azelőtt észre sem vettük őket: ha voltak is (miért is ne lettek volna?), csöndben és észrevétlenül, feltűnés és minden érdemi hűhó nélkül tették a dolgukat – nyilván jóval kevesebben is –, olyan hétköznapi természetességgel, mint a kukások vagy a gyógyszerészek, a villamosvezetők vagy  éppen (újabban) a rendőrök. Meg a  többi. Azután…

A járdán, amely Budapesten amúgy is a gátlástalanul száguldozó kerékpárosok mind veszélyesebb terepévé lett, megjelentek a nagy dobozhátizsákos bringások, akik tökön-paszulyon átsüvöltve sillabizálják a kapucsengőket, s miután az előlük kétségbeesetten félreugrálókat nagyvonalú kegyességgel kikerülik, gátlástalanul ide-oda állítgatják járműveiket, hatalmas hátizsák-szállítmányukkal tolakodnak, lökdösődnek, mobilon kérdezősködnek-egyeztetni próbálnak (sokszor sztentori hangerővel), és úgy egyáltalán:  élnek és uralkodnak, mindörökkön-örökké. (Ámen nélkül. ) Mert tudjuk, kímélet, irgalom nélkül tudomásul vétették velünk: ők az emberi kényelem és pragmatizmus legdemonstratívabb és legreprezentatívabb alkotásai. Az internet manifesztálódott, hús-vér angyalai. A különféle ínyenc étkek helybe, házhoz szállítói. Az Ételfutárok Kasztja. Így, csupa nagybetűvel.

Fiatalok, ambiciózusok, sok (egyre több) köztük a magyarul nem vagy alig beszélő, színes bőrű idegen. (Még ők a legilledelmesebbek és legszerényebbek.) Enyhén szólva kivételezett helyzetükkel, divatosságukkal-felkapottságukkal nemcsak maximálisan tisztában vannak, de – újabban már/még katakedvezményesek is maradván – ennek megfelelő öntudattal, időnként majdnem provokatívan kívánnak szép napot. (Más köszönést – jó napot, jó reggelt, jó estét, viszontlátásra stb. nem ismernek). És már veszik is elő feneketlennek tűnő, reklámfeliratos hátizsákcókmókjuk cipzárjai mögül a nagy zacskót, kezedbe nyomják, és hipp-hopp, már el is tűntek. Modern világ, az italunk Pepsi – vala egykoron a reklámszöveg. Modern világ, kisistenünk az ételfutár. À la 21. század húszas éveinek eleje.

Ebben az ételfutárvilágban – és ez az igazi baj – mintha más nem is nagyon létezne. Nincs mogorva vagy jópofa pincér, netán kedvesen tájékozatlan kis küldöncfiú vagy butuskán aranyos presszóslány, nincs nagypapás postás bácsi vagy nagynénisen szigorkodó házmester néni, éberkedő csősz vagy álmatag táviratkihordó, tűzrőlpattant hajnali újságosasszonyka vagy hivataloskodó gázóra-leolvasó. Csak ételfutárok vannak, a házakban egy-két irigy és/vagy rosszindulatú szomszéd, a többség „csak” lazán közönyös és magának való, kutyát sétáltat naponta hatszor és vetélkedőket néz a tévében (esténként ki is hallik az utcára, mint egykoron kurta kocsmából a mulatérozás-muzsika). Az ételfutárok surrannak, jönnek-mennek, pizzát, rostélyost, mátrai borzaskát vagy éppen ilyen-amolyan hamburgerkölteményeket hoznak, mindezt mindinkább elsöprő stílben, mennyiségben és modorban, jól fizetetten és nagy-nagy önelégültségben, zordon egymásutánban és szimultán, ahogy tetszik, csak tessék, hölgyeim és uraim, csak folyvást, folyvást…

A covid előtti idők (ante covid, rövidítve Cv.e.) immáron reménytelenül távoliak, mint Juhász Gyulánál az ég, ha Anna mosolyára gondol. A mostani, azaz a covid utáni időkben (Cv.u.) egészen másféle univerzumokhoz kell szoktatnunk magunkat. Ételfutárok mindenütt, közel s távol, de leginkább itt az orrunk előtt, a maguk teljes és tökéletes égi és földi valóságában-másságában, ha nem tetszik, meg se állj a nagy alföldi puszta még (talán) meglévő széléig, oda, meglehet, ritkábban érnek el. Egyelőre.

A szerző író