„Tetszik tudni” – J. Károly már harmadszor látta száz méteren belül ezt a fehér krétával a járdára írt két szót, és fogalma sem volt róla, hogy vajon mit kellene tudnia. A pékség utcára nyíló ablaka előtt a kréta színe piros volt, és a felirat szerint: „Én is sorban állok, te is állj be!” – a megállóban pedig zöld krétával írt szöveg figyelmeztetett: „Várd már meg, amíg leszállok!” A helyesírással sem volt semmi gond, még a vesszőket és felkiáltójeleket is kitették.
Kár, hogy elmossa a következő eső, szomorkodott J. Károly, de még a késve érkező csapadék sem kell hozzá, hogy az emberek ne vegyék észre, vagy ne vegyenek róla tudomást. Mert az emberek nem szoktak tudomást venni azokról a jelenségekről, melyeknek ők maguk a kiváltói.
Őt is bosszantja, amikor valaki befurakodik elé a sorba, és az is előfordult, hogy ment még két megállót, mert nem tudott leszállni a buszról a fölpréselődő reggeli tömeg miatt. Az első ajtós felszálláshoz előbb nem egy minimális viselkedéskultúra kellene, hanem olyan tömegközlekedés, amely az utast a szolgáltatásért fizető partnernek tekinti, nem pedig baleknak. Az is eszébe jutott már, hogy a közlekedési vállalat és a város vezetőit minden reggel egy órát utaztatná a csúcsforgalomban, úgy hátha átgondolnák a járatok megszervezését.
Ő viszont mit tehetne, ha nincs autója és dolgozni jár, pedig vannak olyan emberek, akik nem dolgoznak, mégis méregdrága járművekkel hánynak fittyet a közlekedési szabályoknak?! Gyalog sem jobb, mert az autósokat nemcsak a dugók, hanem a gyalogosok és biciklisek is bosszantják, de a gyalogosokat is feldühíti az autók és a többi gyalogos tömege. Mindenki a másikat szidja, pedig lehet, hogy csak rosszul ébredt, vagy retteg a főnökétől, aki otthon el van nyomva, ezért a munkahelyen éli ki a hatalmi késztetéseit.
Így morfondírozott J. Károly, míg elhaladt egy „A politikus is ember” felirat mellett, rózsaszínű krétával, amelyet tíz méterrel arrébb a „Nem mindegy, hogy milyen!” szöveg követett. Aztán megint észrevett egy „Tetszik tudni” jelzést a járdán. De hiába kereste, hogy mit kellene még tudnia, már csak arra lett figyelmes, hogy elfelejtett felszállni a villamospótlóra, és letért a munkahelye felé vezető útról.
Itt sokkal gyérebb volt a forgalom, és egy percen belül két járókelőt látott mosolyogni. J. Károly előbb azt hitte, véletlenül egy másik városba tévedt, de rájött, hogy mégsem. Miközben fölmérte, merre is jár, egy téglavörös színű krétát vett észre a járda szélén. Hirtelen elhatározással lehajolt érte, még a dereka sem bánta a mozdulatot, és nem törődve azzal, hogy valaki esetleg megszólja, egy szívet rajzolt a betonra.
„Honnan tudta, hogy itt lakom?” – csilingelt föl egy ismerős hang, melynek tulajdonosa még azt is kérdezte, hogy: „Mi járatban van, kedves Károly?”
A lépcsőház ajtaján a büfés Eszter lépett ki. J. Károly guggoló szoborrá dermedt. Egyrészt még soha nem látta így a nőt, alulról fölfelé, másrészt a kréta még ott volt a kezében, így le sem tagadhatta volna, hogy ő rajzolta a szívet.
„Tetszik tudni…” – motyogta zavartan, majd elméjébe hasított a felirat, aminek nem tudta megfejteni a magyarázatát. Önkéntelenül hagyták el remegő ajkát a szavak: „Négyszemközt a bezárt végtelennel.”
A szerző irodalomtörténész