Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Kígyó a keblen

A történelem alakulása szempontjából egyaránt fontos, hogy egy-egy társadalmi mozgalom vagy akár ambiciózus személy mit próbált és mit tudott megvalósítani elképzeléseiből. Általában óriási a különbség. Vannak, akik szerint az előző szinte fontosabb is, mások szerint csak az számít, ami megtörtént. A szándék és a tényleges valóság közti eltérés lehet tudatos tevékenység eredménye is. Ez a tevékenység általában a hazugság, csalás, félrevezetés. De fakadhat az eltérés félrecsúszásokból, az események szerencsétlen alakulásából, külső hatások miatt és ezernyi más tényezőből. A történelemben élő ember egyik leggyakoribb érzése az, amit így szoktak megfogalmazni: „Én nem ilyen lovat akartam!”

Kár lenne tagadni, hogy a magyar közélet szellemi romkertjében bántóan sokszor visszhangzik ez a kiábrándult felkiáltás. Kisajátítani viszont ezt az érzést sincs jogunk: a világtörténelemben is gyakori ez az állapot. Pesszimistább perceimben hajlamos vagyok elfogadni, hogy az emberiség történelme nem más, mint a fennen hirdetett – mindig nemes – törekvések és a kiábrándító valóság közti eltérés. Ez történik napjainkban a világ jelentős részén. Főként Európában és Észak-Amerikában, Oroszországban, Ukrajnában. Mi sem tudunk izolálódni. Az első reakció erre a letargia, a tehetetlenség érzésének eluralkodása.

Amikor ez az eltérés már túl nyilvánvaló, akkor szoktak jönni a belső megrázkódtatások. Forradalmak, vallásalapítások, puccsok, rendszerváltoztatások, háborúk, szellemi megújulások vagy szétesések, birodalmak létrehozása és szétesése stb. És ami ezzel jár: türelmetlenség, erőszak, agresszivitás, szolgalelkűség, önzés vagy éppen szeretet, hit és buzgalom, felszabadulás és önzetlenség. Azért jó embernek lenni, mert függetleníthetjük magunkat a körülményektől és választhatunk. Azért jó a Teremtő emberének lenni, nem pedig csak a társadalomé (államé, ideológiáé, mozgalomé, ember-vezéré) mert így bármilyen helyzetben választhatjuk a szeretetet, hitet, önzetlenséget. Nehéz sőt elviselhetetlen helyzetben, és kedvező, könnyelműségre csábító helyzetekben is. Távolságot tarthatunk: vindikálhatjuk magunknak a véleményalkotás jogát. Mint most is.

Sokan összekeverik ezt a negatív kritika jogával. A jót meglátni a szándékban és a megvalósításban, s ennek hangot is adni: nem divat. Aki ilyet tesz, azt rögtön megbélyegzik: szolgalelkű! Ezért a hazai entellektüel bátran felfestheti szellemi horizontjára a híres jelszó átfogalmazását: „Azért vagyunk a világon, hogy a rosszat lássuk meg az emberekben. A jót meglátni nem a mi dolgunk.” Ebből nem következik, hogy ellenjelszót gyártsunk. „Azért vagyunk a világon, hogy csak a jót lássuk az emberekben. A rosszat meglátni nem a mi dolgunk.” Az ilyen primitív ellentétpárok határozzák meg a mai szellemi közéletet, sőt a politikai életet is. Az jár el helyesen – s az is viszi el a pálmát négyévenként, amikor a fecsegés befejeződik egy ikszelésnyi csendes pillanatra –, aki ki tud szakadni ebből a csapdából, s az embert úgy látja, amilyen valójában. Önző is, hiú is, szolgalelkű is, agresszív is, de lelke mélyén szeretni akar és szeretve akar lenni; szabadon akar élni, tud önzetlen is lenni, szereti a hazáját, büszke a magyarságára (s ha éppenséggel nem magyar, akkor németségére, jászságára, szlávságára), európai mivoltára, legendáira, hőseire.

Pedig sokszor alakult úgy, hogy nagy volt a különbség a között, ami megvalósult, és a között, amit megvalósítani próbáltak eleink. Nagy előnye egy nemzetnek, ha képes felismerni, hogy miért is a nagy rés a szándék és a között, ami létrejön. Nem lehet kétségbe vonni, hogy az okok között első helyen a külső hatások állnak. Ilyen ellenszenves rés volt az államalapítás idején is. Nem is annyira Koppány, mint Vata és a Gellért püspököt megölő lázadók sokasága mutatja. Nem a kereszténységgel volt nekik bajuk, hanem az új társadalmi (állami) (jog)szabályokkal, amelyek a nemzet fennmaradását biztosították, de a nemzet(ség)ből a népbe száműzték a szabad magyarok tömegeit. Nagy szerencse, hogy a többség elfogadta miért is történik ez. S András király alatt Aranybullában biztosíttattak a jogok, hogy annyi szabad magyar maradjon, amennyi megpróbálhatja megóvni az országot a megpróbáltatások közepette. Nem voltak elegen, de ez már egy másik történet. Talán, ha mindegyikük ott van a csatatéren, ahol lennie kellett volna – Isten és a király rendelése folytán –, talán akkor se lettek volna elegen. De lehet, hogy igen. És ez már a másik döntő ok. A széthúzás a sorsdöntő pillanatban. A másik bukására játszás, a tiprás, önzés. Hátha jut hely az asztalnál. Persze az asztalfőn már egy idegen fog ülni – magyarul sem tanul meg bő háromszáz év alatt –, de a falat, az ízes, s megmarad. A helyzet ma sem könnyebb: tanultunk a történelemből? Vagy nekünk tényleg Mohács kell?

Később is állandó feszültséget okozott, hogy a valóság köszönőviszonyban sem volt azzal, amit próbáltunk elérni. Egy korszakot emelek ki, az Osztrák–Magyar Monarchia fél évszázadát. Hasonló a tét, mint István és utódai idején. Csak most fel kellett volna emelni a nép(ség) nagy többségét a nemzetbe. (Azért írom így, hogy „népség”, mert közben a magyarság kisebbségbe került saját hazájában.) Nem sikerült. Ott fent, az alkotmány és a nagy elvek szintjén – a szándék szerint – megvalósult a polgári Magyarország. De ott lent, a valóságban makacsul tartotta magát a rés. A választójog csak a jéghegy csúcsa volt. Nem az volt a baj, hogy vagyoni (jövedelmi) cenzus is volt, meg a nők kizárása, ez a világon mindenhol így volt akkor. Az volt a baj, hogy túl sok volt a szegény ember, azaz amíg mondjuk Hollandiában minden harmadik férfi választhatott, Magyarországon minden tizedik. Vagy még úgy se. És volt ott még száz akadály, amelyet egy bihari, zalai vagy zempléni faluból lehetetlennek látszott átugrani, hogy feljebb jusson az ember. Nem is az akadály magasságával volt a baj, hanem azzal, hogy konok kezek húzták vissza a repülni vágyót. S közben mások besétáltak hitelbe a magyar ipari, kereskedelmi és szellemi életbe. Az a rés – bár a kiegyezés megalkotói épp ellenkezőjét próbálták elérni – hatalmasra tágult 1918-ig.

Ekkor már fénykorát élte a szándék és a valóság közti hézag tudatos tágítása. Az ideológiák gyártása. A nagy világmegváltó, világjobbító elméletek elterjedése, amelyek már embrionális formájukban is az erőszakra, agresszivitásra, önzésre építettek. Sok ilyen eszme született, de a legjobban kidolgozott kétségkívül a marxizmus – szocializmus-kommunizmus – elmélete volt. Az elmélet gyakorlati megvalósítása elképesztő karriert futott be a huszadik században. Nálunk is. Végül összeomlott. Azok számára, akik érdek nélkül hittek benne – vagyis nem kaptak villát a Rózsadombon, telket a Balatonon stb. –, csúnyán lelepleződött. Aki kapott, és nem adta vissza, az új „eszme” után nézett, hogy játszmában maradhasson. Talált. A liberalizmus legnagyobb szégyenére. Értem, hogy ez itt (Közép-Európában) hogyan és miért történt. Nem értem – sőt nem is vagyok hajlandó beletörődni –, hogy Nyugat-Európában a liberalizmushoz feltapad a kommunizmus. Talán mert nem tudják – nem tapasztalták –, hogy kommunistával „szövetségre” lépni egyet jelent azzal, hogy kígyót melengetsz a kebleden.

Mindezt azoknak üzenem, akik szerint a szándék helyes volt, s a szándék igazolja a bűnöket. Hogy a marxizmus helyes elmélet, s be kellene látnunk, hogy amit megpróbált végbevinni, az valami csoda, s ami történt, csak valami hiba. S hogy a marxizmus és a liberalizmus vegyítésének van emberi értelme. Üzenem, hogy a tapadókorongos kommunizmus már mostanra annyira deformálta a liberalizmust, hogy rá sem ismerhetünk. Üzenem azoknak is, akik elgondolásaikat úgy próbálják érvényesíteni, hogy éket vernek, rést ütnek elképzeléseink és a lehetőségeink közé: nem sikerülhet. Tudjuk mi a baj, tudjuk, honnan ered, és annyi történelmi megpróbáltatás után most már remélem, mindig elegen leszünk abban a csatában, amely a szabadságunkról, nemzeti létünkről, kultúránkról, azaz az életünkről dönt.

A szerző történész