A szótár

Szeretem a szótárakat. No, nem úgy olvasom őket, mint a novellákat vagy a regényeket, de egyik-másik szó elvarázsol és elgondolkoztat. Elbogarászok bennük. A szótárakban ugyanis benne van a nyelv lelke. Ha megnézek egy francia, német, angol szótárt, mindegyikben felfedezhetem a csak rá jellemző sajátosságokat. Ez nem mond ellent Kosztolányi Dezső ítéletének, amely így hangzik: „A szótár csak kagyló, ezzel csak meregetünk a nyelv tengeréből. A nyelv azonban a tenger, a tenger.”

Most itt van az íróasztalomon a nemrégen megjelent Meseszótár, meséink azon szavainak, kifejezéseinek gyűjteménye, amelyek a mai gyerekek és felnőttek szókincsében már nem élnek. Az első benyomás: azt vizsgálom, mely szavak ismeretlenek a számomra. Bevallom: ahogy lapozgatok, egyre szaporodnak az ismeretlenek. Le kellene tenni a szótárt, hogy ne mazochizmussal közelítsek a lapjaira. Aztán mégis belekapaszkodom azokba a szavakba, amelyek hangulatokat árasztanak. Folytatólagosan a népies szavakat kutatom, hiszen magam is használtam őket hosszú életpályámon. Újabb fordulattal azokat a szavakat keresem, amelyek valamelyik mesét juttatják eszembe. Később jöhetnek a rácsodálkozás szavai.

Hogy mi maradt meg az emlékezetben? Nem tudom. Jack London írja egy helyütt, hogy ha olvasmányai során olyan szót vagy kifejezést talált, amely megnyerte a tetszését, de ő maga soha nem használta, alig várta az alkalmat, hogy írásai közé „iktathassa”.

Nézzük, hogy a Meseszótárban mi ragadta meg a képzeletem. Ádámmaradék = férfiember; becefi = ügyetlen, buta gyerek; derengócia = hangos, lármás ünneplés; fölöstök = reggeli; recirmol = megszid, leszid; zimóré = civakodás, veszekedés stb. A szótár útmutató, eligazító gyűjtemény. Típusa attól függ, hogy a benne tárolt szavak milyen halmazból származnak, és milyen céllal építkeznek. A Meseszótár visszavisz bennünket a gyerekkorba, mert a mesevilágban nincs semmi, ami jóvátehetetlen, nincs rossz vég, nincs leküzdhetetlen akadály, nincs ledönthetetlen korlát. Kalandok sorozatát éljük át. Kalandok nélkül mesét el sem tudnánk képzelni. A mese lényegében a kalandja annak, aki átéli: aki költötte, aki elmondja, aki hallgatja. Felkiáltunk, amikor egy-egy szó eszünkbe juttatja gyerekkori álmainkat, elindítja fantáziánkat.

De a szótár bővíti is a szókincsünket. Aktív szókincs az, amit ismerünk és használunk, passzív szókincs az, amit ismerünk, de nem használunk. Jókai Mór hatalmas szókincséről tudományos munkák készültek, teljes szókészlete hetven-nyolcvanezerre tehető. Arany János csaknem hatvanezer egyedi szóval élt. A pszichológusok szerint egy tizennégy éves tinédzser kilencezer szóval bíbelődik, egy iskolázott felnőtt tizenháromezer-ötszázzal.

Galsai Pongrác, a neves publicista egyszer azt mondta nekem, hogy irigyel, amiért olyan szavakat írok le, amiket ő sohasem. (Akkortájt a sportlap munkatársa voltam.) Azt válaszoltam, hogy ugyanezt mondhatom el én is – fordított esetben – róla. És idéztem néhány mondatát, például a következőt: „Beledolgoztam a nők tudatába… elegyes alagyákat, lírum-lárumokat”.

A szó önmagában erőtlen. Csak akkor képes hatni, ha hús-vér hordozóra talál. Mint például a mesében.

A szerző újságíró