Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

Javítás vagy torzítás?

Szobakatedra

Vajon át lehet-e írni irodalmi címeket vagy tartalmakat a szerző engedélye nélkül, és vajon nem a szerzői jogok megsértése az is, ha az író halála után teszi egy kiadó ugyanezt? Egyszerű válasznak tűnik, hogy természetesen nem lehet, viszont gyakori példát láttunk erre hazánkban is a kommunista kultúrapolitika idején, bár ezt inkább cenzúrának nevezzük.

A műfordítás kicsit más kérdés, hiszen előfordul, hogy az eredeti kifejezéseket a befogadó nyelvi környezetben kell autentikusan érthetővé tenni, mert a műfordító nem szavakat, hanem szövegeket fordít. Így lett például Salinger magyarul Zabhegyezőként ismert regényéből az eredetihez közelebb álló Rozsban a fogó (a baseball „fogó” kifejezésére és egy gyermekmondókára egyaránt utalva – a magyar cím legfeljebb az „Elment Kukutyinba zabot hegyezni” fordulatot juttatja az eszünkbe), és a kritika szerint az új verzió egész nyelvezete is jobban tükrözi ez eredetit, mint a sok félrefordítással megismert, több mint ötven évvel korábbi változat.

Ezzel tehát semmi bajunk nincsen, miként a Shakespeare-színművek újrafordításaival sincs – kivéve, ha a woke-, a progresszív „ébredés”-kultúra jegyében döntenek úgy, hogy ne Othello legyen néger, hanem Rómeó, egyébként is kukába az egész, fehér felsőbbrendűségről szóló életművel… Nincs baj Umberto Eco A rózsa neve című regényének a szerző által készített „javításával”, bár ez a példa néhány kérdést azért fölvet. Az 1980-as A rózsa neve Eco első regénye volt, az olasz kiadásból több mint hatmillió példányt vásároltak, köszönhetően az 1986-os filmadaptációnak. A film nem ugyanaz, mint a regény (más művészeti ágról van szó), és Eco is azt nyilatkozta, hogy a film a regénynek csupán egy lehetséges olvasata, nem beszélve arról, hogy a könyv egyik rétege szintén az olvasatokról és értelmezésekről is szól.

A művet félszáz nyelvre fordították le, majd a megírása után harminc évvel Eco elkészítette a javítást. A regény számos latin idézetét kommentárokkal látta el, mert az amerikai fordítók arra hívták föl a figyelmét, hogy az olaszokkal szemben az amerikaiak nem alapozhatnak a latinos alapkultúrára. Íródott olyan kritika, amely szerint Umberto Eco a „minus habens”, azaz a történelmi–filozófiai ismeretek nélküli ostobáknak szóló verziót alkotta meg. Az író azonban azt nyilatkozta, hogy harminc év alatt több hibát is észrevett, és ezeket javította ki. „Nem írtam át az eredetit. Eltüntettem az ismétléseket, javítottam az elbeszélés ritmusán, pontosítottam a könyvtáros arcának leírását” – magyarázta, és azt is elárulta: szégyellte, hogy a középkori latin növények leírásai között a cikóriát összekeverte a tökkel, és az Európában akkor még nem ismert paprikát is megemlítette.

Esterházy Péter Harmonia caelestis és Javított kiadás című könyveivel szintén más a helyzet. A 2000-ben befejezett Harmonia… szinte még meg sem jelent, amikor Esterházy rájött, hogy ez a barokkos „családregény” – pontosabban a családtörténetté formálódó édesaparegény – korrekcióra szorul. Az író a Történeti Hivatalból kapott négy dossziéból ekkor ismerte meg a III/III-as ügynökként beszervezett édesapja 1957-től 1980-ig írt jelentéseit. Fiúként és íróként is tragikus volt számára a szembesülés, így ezt az „összeomlását” formálta regénnyé a Javított kiadás. A műfajon persze lehet vitatkozni (ez pusztán irodalmi asszók tárgya lehet) – végső soron egy 2000. január 30. és 2002 áprilisa között írt naplóról van szó, mely idézi a jelentéseket, az író kommentálja és értelmezi azokat; és idézi a Harmonia részleteit is, amelyek a jelentések ismeretében kerülnek új megvilágításba. Így lesz a „mellékletből” rendhagyó szellemi-önéletrajzi vallomás (avagy a Harmonia caelestis második része), amely nemcsak az apa és fiú viszonyáról, de a kommunista rendszer természetéről, az árulásról és szenvedésről, a lélektani háttérről, a múlttal való szembenézésről is szól.

Megérne egy külön írást még Móra Ferenc regénye, a Hannibál föltámasztása, hiszen már a kéziratnak is izgalmas kálváriája volt (1924-ben és tíz évvel később is ódzkodtak a kiadástól erős társadalombíráló éle miatt), s amelynek erősen cenzúrázott változata végül 1949-ben folytatásokban, 1955-ben könyv alakban jelenhetett meg, ebből készült Fábry Zoltán Hannibál tanár úr című filmje. A stiláris és cenzori javításokkal együtt összesen mintegy 250 pontban megváltoztatott eredeti – amelyben olyan mondatok is voltak, hogy: „Jó ember voltam én világéletemben, halálom után váljak aktív politikussá?” – csak 2004-ben, Móra születésének 125. évfordulóján látott napvilágot. A kiadást gondozó Péter László szerint a kézirat teli volt a hadifogoly szemével bemutatott szovjet-orosz valóságra vonatkozó ironikus megjegyzésekkel, ezeket pedig egy megszállt országban nem merték közzétenni.

Most viszont nem egy megszállt országról, hanem egy megszállt világról beszélhetünk, amikor olyan – a náci megoldásokra emlékeztető – jelenségekkel szembesülünk, hogy nemcsak az egész orosz klasszikus irodalmat és művészeteket szeretnék máglyára vetni, hanem a rabszolgaság-ellenes Tamás bátya kunyhóját (szóhasználata miatt), Mark Twain regényeit vagy a Winnetout helyeznék tiltólistára. Utóbbinál nem az indiánok kiirtását nehezményezik, hanem a romantikus és idilli hangnemet. S a legtöbben valószínűleg Agatha Christie krimijének címváltoztatására figyeltek föl.

Ten little niggers címmel jelent meg 1939-ben Agatha Christie nagy sikerű krimije – több mint százmillió példányt adtak el belőle –, s talán alig van olyan irodalom- és filmbarát, aki ne ismerné a Tíz kicsi négerből Tíz kicsi indián címmel készült, későbbi filmadaptációt. Az első magyar fordítás 1941-ben még A láthatatlan hóhér címmel jelent meg, de kiadták Tíz kicsi katona címmel is. Az 1940-es amerikai fordítás már az And Then There Were None (És nem voltak többen) címen jelent meg. A néger szó az eredetiben több mint hetven alkalommal szerepelt, a történet a Néger-szigeten játszódik – ebből Katona-sziget lett, a címből pedig: Mert többen nincsenek.

Pedig vannak! Vajon hány klasszikus irodalmi műre vár még a betiltás vagy az átírás, valamint a javításnak nevezett torzítás és meghamisítás?!

A szerző irodalomtörténész