J. Károlyba villámként csapott a felismerés. Előbb izgatott lett, százhúsz fölé ugrott a pulzusszáma, mint amikor az első négy lottószám kihúzása után figyeli, hogy lesz-e végre egy kettese, aztán egyik pillanatról a másikra úrrá lett rajta a szorongás.
Korábban Karcsinak, a teknősének próbálta elmagyarázni, hogy a szorongás olyan kétségbeesés, amelynek tulajdonképpen nincsen semmi oka, csak következménye. Itt van például ő, mármint J. Károly. Fél attól, hogy nem lesz elég pénze eltartani a családját, pedig nincs is családja. S azért él inkább egyedül, mert nem akar szembesülni a helyzettel, amikor el kell döntenie: ő járjon-e inkább gyalog a munkahelyére, vagy a felesége mondjon le a fodrászról. Ha az utóbbit választja, annak beláthatatlanok a következményei, ha az előbbit, akkor a lúdtalpa miatt elkopnak az ízületei, gerincferdülése lesz, tartós betegállományba kerül, és a táppénz vagy a rokkantsági nyugdíj arra sem lesz elég, hogy télen is tudjon friss salátát venni Karcsinak.
Meg is nézte, hogy nem csámborgott-e el valahová otthonról a teknős keresni egy párt magának, vagy csak úgy. S közben az is az eszébe jutott, hogy néha azért felváltaná a magányát egy lúdtalppal. Karcsi hüllőszemekkel nézett vissza rá, mintha észrevette volna J. Károlyon a szorongást, aki elmesélte, hogy egyik ismerőse elette a macskája elől a májkrémet, mert már nagyon éhes volt. De Karcsit megnyugtatta, hogy nem nyúl hozzá sem a paradicsomhoz, sem a sárgarépához, nem kell, hogy a teknősére is átterjedjen az ok nélküli félelem.
Szóval J. Károly hirtelen megrökönyödött saját magán. Azt vette észre, hogy már nem érdekli őt a világ. Legalább is aznap nem. Hogy holnap mi lesz, azt nem tudja, mert lehet, hogy kitör a harmadik világháború, amiről azt hallotta, hogy már most is tart, és ez egyáltalán nem alkalmas az optimizmus fokozására, kivéve persze azokat, akiknek a háború valóságos aranybánya.
De micsoda az a világ? – tette föl a kérdést, nem mintha Karcsi tudott volna erre a meglehetősen bonyolult kérdésre felelni. J. Károly sem tudott, pedig erősen törte rajta a fejét.
A kozmosz túl nagy, állítólag még a csillagászok is szó szerint a sötétben tapogatóznak, mert csak az egy százalékának a töredékét ismerik.
A galaxis túl ködös, de még a naprendszer is olyan rettenetes, mint egy atomrobbanás, főleg úgy, hogy a Nap belsejében folyamatos Hirosima van több mint négy és fél milliárd éve.
A Hold is olyan messze van, hogy nappal nem látszik, csak ritkán, és a Föld is túl nagy, mert tegyük fel, ha gyalog akarná körbejárni az Egyenlítőt, majdnem egy egész évig kellene mennie megállás és alvás nélkül. Két napig sem bírná, de az ország is túl nagy, mert két nap alatt csak Debrecenig jutna el, megállás és alvás nélkül.
De talán megérné elköltözni a fővárosból, mert az is túl nagy – itt van az a több mint félszáz tanácsadó, mégsem tudnak semmi okosat kitalálni.
A lakótelep is nagy, a lépcsőház is nagy, csak az ő lakása kicsi. Persze neki és a teknősnek akár még a fele is elég lenne, de a világ még így is meglehetősen zavaros, mert ott van a tévé. Ha bekapcsolja, a világ rögtön betolakszik a szobájába.
Arról a sok türelmetlen és arrogáns emberről nem is beszélve, aki a buszon meg a villamoson utazik, és betolakszik a személyes terébe anélkül, hogy fogat mosott vagy imádkozott volna. J. Károly néha arra gondol, hogy gyalog kellene munkába járnia, lehet, hogy a nyugalom is megérné azt a lúdtalpat.
J. Károly szorongása viszont tovább fokozódott. Hiszen nem is azért szorong, mert nem foglalkozik a világgal, hanem éppen azért, mert nem tud nem foglalkozni vele. Odament Karcsihoz, és azt mondta, neki, hogy „nem tehetünk semmit”.
„Már hogyne tehetnénk?!” – hallotta J. Károly, aki megijedt, hogy a teknős mégis tud beszélni, de aztán rájött, hogy valaki a tévében azt fejtegeti, hogy minden megoldás kulcsa az emberi felelősség.
Csak hát az a baj, gondolta tovább merészen J. Károly, hogy azok, akik rendíthetetlen öntudattal beleszólnak a világ sorsába, isteneknek képzelik magukat.
A szerző irodalomtörténész