Akiknek mindent szabad

Nem hallom a kardcsörtetéseket, nem hallom a magukat a világ urainak képzelők, köztük Verhofstadt, Rutte, Von der Leyen, Biden, valamint számos angol politikus ordibálását, a mindenkit mindig kioktatók hangját. Csend van. Az USA és Anglia megmondóemberei hallgatnak. Vagy csak Közép-Európáig nem ért el a hangjuk? Netán megnémultak? Nem csodálkoznék, ha ez utóbbi történt volna, hiszen attól, amit néhány nappal ezelőtt olvashattunk, tényleg „Szó bennszakad, hang fennakad, / Lehellet megszegik”.

Ezúttal nem Walesben, nem a walesi bárdok csapatában, hanem mindenkiben, aki szerte a világon olvasta, hallotta az elmúlt napokban az akkor még brit külügyminiszter, azóta a Konzarvatív Párt elnökévé s ezzel miniszterelnökké választott, bizonyos Liz Truss szónoklatát, amelyben azt kürtölte szét: készen áll arra, hogy szükség esetén megnyomja a nukleáris rakétákat elindító gombot, még akkor is, ha ez globális pusztulást eredményezne. Egy nő mondta ezt, és nem szakadt le az ég! Nem lett botrány a művelt Nyugaton.

A szólásszabadság feltétlen híve vagyok. A fentebb idézett mondatok nem ebbe a kategóriába tartoznak, hanem a fenyegetés címűbe. Mely – legjobb tudomásom szerint – bűntetendő. S büntetnék is, ha még volna jog és erkölcs a világban.

Csakhogy már nyomokban sem igen lelhető fel. Beképzelt, ordibálni szerető, fensőbbségesen parancsoló, többnyire parancsra cselekvő, de semmi okos megoldási javaslattal elő nem hozakodó, lefizetett emberekből álló társaság irányítja a receptből dolgozó Európai Uniót, amelyből az Egyesült Királyság ugyan kiszállt, de azért – mint Truss asszony mondataiból is kiderül – jogot formál arra, hogy fenyegető üzenetet küldjön a világnak. S ez bizony már messze esik a szólásszabadság szabályaitól.

Orbán Viktor magyar miniszterelnök nemrégiben arról beszélt, a magyarság nem akar kevert társadalomban élni. Egyenes beszéd, világos fogalmazás. Meg is hurcolták érte, a műbalhét kiválóan megrendezték, őt rasszistának bélyegezték, nem mellesleg naponta „műsoron van”, rágják a mondatait, mint kutya a csontot. Liz asszonyt féktelen indulatában nem zavarta, hogy Japánnak esetleg nem esnek oly jól fenyegetései, de hát miért is érdekelné a világ urait Hirosima és Nagaszaki elrettentő példája?

A teremtő minden emberbe beletette a halálfélelem érzését. Ez ösztönös és óvatosságra int mindenkit, aki a saját életével játszik. Liz asszony valószínű egy szakadék két oldala között kifeszített kötélen aligha merne végig sétálni. Elfogná a félelem. Az életösztönből eredő félelem.

De végtelen birodalmi beképzeltségében most úgy gondolja, védve van, neki mindent lehet. Elsősorban fenyegetni. S meggyőződésem, hogy ezt azért meri megtenni, mert tényleg biztonságban érzi magát. (A világ változékonyságát figyelve ez azért nem vall valami éles észre.) Nos, biztonságérzete talán abból fakad, amit jó másfél évtizede Henry Kissinger amerikai külügyminiszter nyilatkozott egy német elit lapnak. Ez a nyilatkozat arról szólt, hogy az USA-ban megteremtettek minden feltételt, hogy egy atomcsapás ne okozzon akkora károkat. (Nem tudom, mekkora az akkora.)

Megvannak a föld alatti reptereik, megvannak a föld alatti településeik, élelmiszer-készleteik, meg ezek szerint az önbizalmuk is megvan, de ezt már csak én teszem hozzá. Azt persze nem tudjuk, hány embernek és kiknek jár ez a biztonság, de apróságokkal ne törődjünk. Viszont nem is nagyon csodálkozhatunk. A világ jelentős részének kiirtására szövetkezők immár nem is titkolják terveiket, s napnál világosabb, hogy saját magukat és kiváló színtársulataikat a megmentendők között tartják számon.

Nem jósolhatunk zavartalan kapcsolatokat London és Moszkva között, ha ezt az elszabadult hajóágyút továbbra is hagyják fenyegetőzni, s ha azt gondolja, hogy neki és társainak mindent szabad. Csak így tovább, Anglia! Régi dicsőséged már oda, de Liz Truss-szal immár végképp véget ért.

Mi, magyarok meg, mint mindig, most is fordulhatunk nagy költőinkhez, ha a világ őrületét meg akarjuk érteni, s gondolataikban biztatást akarunk találni. Maradjunk is Arany Jánosnál most. „S Edvard király, angol király / Vágtat fakó lován: / Körötte ég földszint az ég: / A velszi tartomány. // Ötszáz bizony, dalolva ment / Lángsírba velszi bárd: / De egy se bírta mondani / Hogy: éljen Eduárd.”

A szerző újságíró