Nem valami jól telt ez a nyár. Sőt, már a tavasz sem. Mégis most, hogy veszi botját a meleg, s hűvös eső pereg, megint meglep a melankólia. Próbálom felidézni az elmúlt hónapokat. Nem voltam felkészülve arra, ami történt. Elkapott a vírus, meggyötört, összerázott, összetört, aztán kiköpött, de el nem engedett. Összenyálazott félelemmel, ragacsos hálóitól nem tudok szabadulni. Érzem minden nap a tűszúrásokat: nehezen jön a levegő, pilláimon lángok égnek. Mostanában már a fejem is fáj. Nem siránkozom, sokat gondolok a múltra – jólesően, s csak néha iszonyodva –, s ha valami kellemetlen emlék tolakszik előre, elhessegetem. A végső mérleget megvonni még nincs itt az idő. Ráér holnap. Igaza van Senecának: senki sem olyan öreg, hogy ne remélne arcátlanul még egy napot. Néha hosszú az a nap, néha úgy tűnik elillan egy pillanat alatt.
Így telt el a tavasz és így a nyár is. Vártam, hogy kikerüljek a kórházból, vártam, hogy jobban legyek, vártam, hogy vége legyen a háborúnak, vártam, hogy vége legyen ennek az egész romboló őrületnek, ami elöntötte Európát és a világot is. Vártam, hogy térjenek észre az emberek ott fent a magas polcokon, vártam, hogy essen az eső végre, vártam, hogy az emberek itt lent szóljanak, hogy elegük van a degeneráltak tobzódásából; vártam, hogy akik áthágtak minden morális határon, fújjanak visszavonulót – szálljanak magukba –, vártam, hogy a bűvös „piacok” törjék le a spekulációt az energiaárak, élelmiszerárak robbanását. Vártam, hogy valaki becsengessen és felvidítson. Vártam, hogy szárnyam nőjön. Vártam, hogy egy szellő minden gondot kifújjon a fejemből. Várok ma is.
Nyomaszt a jövő, nincs ezen mit szépíteni. A holnapi nap kihívása is, de a kiszabott életidő még fennmaradó részének minősége is. Ez utóbbi leginkább. Szokták mondani, hogy minden napot úgy kell élni, mintha az lenne az utolsó. Ez a mondás sem ér sokat, csak jól hangzik. Kezdjek el minden napot úgy, hogy most aztán elvégzem azt a bizonyos számadást? Keljek fel minden nap nagy komoly ábrázattal: szép nap ez a halálhoz! Nem hangzik jól. És lehet, hogy éppen ezt csinálom minden nap? Hiszen éreztem saját hangomon, hogy időnként síri kántálássá válik! Arcomra kiült az önsajnálat, a rémület. A fenyők közt imbolyogtam, néha lent a parton. Kertemben ücsörögve az Istennel társalogtam (igen egyoldalúan), s ahogy reggel hálát adtam azért, hogy rosszullét és új fájdalom nélkül ébredtem, délután már azt köszöntem szépen, hogy senkit sem lehet örökké életben tartani. Ez bizakodással tölt el: nem az én dolgom meghatározni az időt és a módot. Mert ez a világon a legnehezebb feladat. Isteni feladat. És hányan belekontárkodnak!
Nyomasztanak profánabb körülmények is. Itt ez a terebélyes, régi ház. Velem egykorú lehet, nem roskadozik, nem omladozik, inkább oldódik. Életem nagyobbik felét itt töltöttem, akárhogy is, szívemre öleltem mint a szerelmet, gyermekeimet, a boldogságot, az egyedüllétet, a fájdalmat, az öregséget. Ez az otthonom. A kertben minden fát én ültettem, van, amelyiket még szüleim kertjéből hoztam át. Itt nőttek fel a gyermekeim. Innen jártak óvodába, iskolába, egyetemre, zsúrra, buliba, világot látni. Itt, mögöttem a kanapén ült a tágabb család minden tagja. Még az unokáim ükanyja is. A háznak van teteje, vannak falai, ablakai, ajtaja, van benne víz, áram és van fűtés. Semmi sem hiányzik. Nem is vágyom másra, sajátos gyönyörűséget okoznak az emlékek. Jól érzik itt magukat az unokáim is. Elférnek, sőt elfér az egész család is. Egy családfőnek jó érzés ez, akkor is, ha mindenki kirepült már, és meg van a saját élete.
A fűtés árával van gondom – nem lehetek egyedül széles e hazában –, eddig se volt kevés, de a soknak a hétszerese az már nagyon sok. Ültem hát a fotelemben a nyáron, és vártam. Tétováztam. Vártam, vártam, de csak nem érkezett meg az ihlet. Közben kiégett a fű, meg a gaz is. Összezsúfolódtam Pató Pállal, meg a carpe diem–pólós tücsökkel, de azért az agyam dolgozott serényen. Csak egyszer ezt a megoldást javasolta, másszor az ellenkezőjét. Eladni a házat, kis lakásba költözni. Vagy inkább korszerűsíteni. Invesztálni. Megnéztem az ingatlanárakat. Nyár közepén addig jutottam, hogy leválasztom az emeletet. Csapóajtót képzeltem – mívesen megmunkált, gyalult, festett fából –, amelyet könnyedén nyithatok, zárhatok, s így a gázszámla tán harmadával is csökkenthető. Talán. Szakembert hívtam – szórólapon ajánlkozott –, aki két társával megjelent, s valamit csinált, régi nevén furnérlemezből. Hozzáértésüket mutatja, hogy a zsanér beépítése – amiből kétfélét is vetettek – meghaladta a képességeiket. Úgy dél felé lett világos számomra, hogy a nagydarab harmadik „szakit”, aki csavarhúzót nem, csak sört kért, abból az okból hozták, hogy a kialkudott munkadíjat mindenképpen kipengessem. Így is lett. Ketten busszal távoztak, egyikük – a főnök – robogóval. A csapóajtót azóta sem próbáltam ki, azt hiszem hosszú „megrendelői” pályafutásom legmélyére értem ezzel a projekttel.
Ezután megint ültem a fotelemben, és vártam. Vártam, hogy enyhül a forróság, megszűnik az infláció, visszaerősödik a forint, vége lesz a háborúnak, bejut a Fradi a BL-be, elered az eső, újra összeáll az Omega, Gyurcsány Ferenc kikészül, a budai rakpart elkészül, meg ilyesmi. Közben elzárattam a radiátoraim 70%-át. Harminckét év után ránéztem a gázórára. Pörgött. Elzártam a gázt. Az őrláng fogyasztotta az átlagfogyasztás harmadát a legforróbb júliusban. Pedig milyen kedves neve van: őrláng. Laresre emlékeztet, a rómaiak házat őrző szellemére. Ezután elkezdtem szigetelni a bejárati ajtót. Alapos munkát végeztem. Most biztos kisebb a rés, de akad a zár. Alig tudom bezárni. Alul viszont még lankadatlan befúj a szél. Így vásároltam egy vastag függönyt, amit fel is szereltem. Kicsit hosszabb a függöny, mint az ajtó, de ez sokkal jobb, mint ha rövidebb lenne! Elszántságom nőtt.
Erre az eredményre mégis rá kellett pihenni. Közben elköltöztek a baglyaim, alig járnak erre a csörgő szarkák. Itt voltak az unokák. A süni jön, de sokat kell rá várni. Tizenegy után jelenik meg. Viszont valami rögeszme miatt tizenegykor el szoktam menni aludni. „Megyek aludni.” Feleségemtől hallottam ezt először. „Megyek aludni.” Ő elaludt, ahogy ezt kimondta, én most még órák múlva is forgolódok. Valami nyomja a szívem, szorongatja a mellem.
Közben a bőrbútor-javító öntapadó fólia a nagy melegben levált a fotelemről. Le is esett, de a ragacsos anyag megmaradt a karfán, rendesen elterpeszkedni sem tudok. Összehúzódzkodok. Összezsugorodok. Pedig Pató úr már rég elutazott csapatépítő tréningre. „Jó, hát szigeteljünk még.” A hálószobaablak. Hónapok óta fixírozom. Hozzáfogok. Kiderül, hogy legalább öt helyen kell záródnia. És ez bizony nem zárult rendesen soha. Hát ezért lengedezett a pókháló a jobb felső sarkánál! Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy leszerelem a zárakat, majd újra telepítem. A csavarhúzót be is hoztam. De aztán felütötték fejüket a kétségek. Végül is valahogyan eddig be tudtam csukni, de ha most hozzányúlok, meglehet, hogy be kell falaznom (talán a deszka elég lesz?) a nyílást. Ijedten dobtam le a csavarhúzót. Fűtés! Szankció! Gáz! Klíma! Cella. A gleccserek. Aszály. Kút. Háború. Óvóhely. Őrláng. Falazás. Sötét. Emberek! Belülről falazzuk be magunkat! Cella. Kripta. Így őröltem a holnapot.
Majd hívok „szakit”. Ajaj! Szórólap. A tévében a Háború és békét adják. Bolkonszkíj herceg házikabátja! Igen! Vastag, többrétegű, bokáig érő, esetleg szőrmével bélelt darab. Erre van szükség! Megvan a megoldás, mégsem valami jól telt ez a nyár. Sőt, már a tavasz sem. És most vége: a hűvös levegő de gyorsan ide ért. Hamarosan csattogtatja fogát a fagy. Figyeljünk egymásra, merjünk segíteni. Holnap is egyetlen napba belefér a világosság és az éjszaka. Az aktivitás és a megnyugvás. A Hold és a Nap. Élet és a Halál. Minden egyes napot felébreszt a virradat, minden egyes napnak véget vet az alkonyat. S előbújik nemsokára az új tavasz.
A szerző történész