Mi van, ha ő nincs?

Azon a képen nagyon megdöbbentem. Szellemi nevelőapám aprócska szobájában, amely az egyik felvonulási épületben irodájául szolgált, a falon megláttam az alig pár hónapja kinevezett új szovjet pártfőtitkár képét. Rémült-meglepett, majd kiábrándult tiltakozásomra csak szelíden és nyugodtan legyintett: nono, kiskomám…Azt ugyan a vak is láthatta, hogy ez a nyílt tekintetű, értelmes, tiszta arc ég és föld a sunyi, szűkagyú keresztapa-pofázmányt idéző Brezsnyev, a gonoszképű, őrült professzorra emlékeztető Andropov vagy a teljes aggkori elhülyültség ritka frappáns foglalatát mutató Csernyenko ábrázatához képest, de hát akkor is: elnyomó-megszálló szovjet komcsi ez is, ugyan már, ugyan, ugyan…

Az Úr 1985-dik évét írtuk akkoriban és március 11-én bekövetkezik az, aminek világrengető következményeit, benne sorsunk majdani, mindent eldöntő alakulásának garanciáit akkor és még jó darabig csak nagyon kevesen veszik észre: ezen a napon Moszkvában az elhunyt Konsztantyin Csernyenko helyére Mihail Szergejevics Gorbacsovot választják a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkárának. Ez az abszolút nullpont, az origó, a legújabbkori kezdet kezdete – ha ez nem történik meg, ha nincs Gorbacsov és mindaz, ami szovjet vezetővé válásával láncreakcióként megindul – semmi sincs. Legalábbis egyelőre.

Világtörténelmi jelentőségét, megkockáztatandó, még ma sem tudjuk igazán felmérni. (Pedig főleg nekünk, szovjet hódoltságban született és felnőtt nemzedékeknek ez kötelességünk volna mindenfelé.) Mert nagy okoskodva elmondhatjuk, hogy Gorbacsov nem megszüntetni akarta a szovjet gyarmatbirodalmat és a Szovjetunió nevezetű szörny-államot, hanem „csak” megreformálni, elmondhatjuk, hogy naiv és jószándékú ember volt „csupán”, hogy – igaz! – a nagy (talán a legnagyobb) amerikai elnök, Ronald Reagan kényszerítő-segítő ereje, hajlandósága, ereje-elszántsága és tisztessége nélkül, egyedül saját embereivel semmire sem ment volna (vagy alig valamire, ennél sokkal-sokkal kevesebbre) – de mint mindig, minden esetben: itt is csakis és kizárólag a végeredmény számít. A 90-es évtized elejére, egészen pontosan 1991 végére megszűnik a Gonosz birodalma, vagyis a Szovjetunió, a megszállt közép-kelet-európai országok felszabadulnak és az önálló állami lét új lehetőségeinek kapujába érkezhetnek, a világ kétpólusú, hidegháborús volta szintúgy megszűnik – új élet, új világ(rend) és új históriai korszak köszönt ránk. Megértük azt, amiről azt hittük, sohasem fogjuk: az 1956-ot vérbe köpülő, fiainkat-lányainkat vadállati módra lemészároló szovjet hadsereg kitakarodik hazánkból.

Ha ő – Ő – nincs, mindez nem következik be. Ha ő nincs, nincs glasznoszty és peresztrojka, de nincs 87-ben váratlanul meglódult magyarországi közéleti-kulturális szabadság-fok, nincs Lakitelek és nincs MDF, nincsenek első szabad választások és nincs ősi, a Szent Koronával ékes magyar címer. Még lehetne sorolni jócskán… És soha el nem feledendő: úgy lehetett érezni, igazából ő beszél, ő szólal meg utódja, Borisz Jelcin szavaival 1992 novemberében a mi gyönyörű Duna-parti Parlamentünkben, amikor ünnepélyesen megkövették a magyarságot, bocsánatot kérve a közel öt évtizedes megszállás szörnyűségeiért és a világ legtisztább, legcsodálatosabb forradalmának és szabadságharcának barbár eltiprásáért. (Nem emlékszem, hogy a törökök vagy az osztrákok bármikor, bárhol tettek volna hasonlót.)

Mihail Szergejevics Gorbacsov a Földön töltött 91 esztendeje alatt, mint minden embertársunk, azt tette, ami reá kiméretett. Hallgatott Ronald Reaganre („Mr. Gorbacsov, bontsa le ezt a falat!”) és hallgatott „a kor szavára”, hallgatott Margaret Thatcherre és (igen valószínű) némileg még Pozsgay Imrére is. (Lám, nagynéha vannak ilyen, a világot így alakítani képes politikusok is.) Tanulékony volt és tiszta tekintetű, érdeklődő-értelmes arcú és humanista. Hogy Reagan most odafenn maga mellé ülteti, abban egészen biztosak lehetünk.

Tisztelegjünk most neki és előtte, megrendülve. Mert ha ő nincs…

A szerző író