A dolog úgy kezdődik, hogy az iskolapadba körzővel, vagy valami éles tárggyal ábrákat vés a nebuló. Repülőt, hajót, később valami obszcén jelet. A tanár mit tehet? Megfeddi, esetleg meginti. Az apja otthon jót nevet, hisz ő a parkban a pad támlájába véste a kedves nevet. Meg a fába is, fent a Normafánál. Aztán a nebuló HÉV-re száll és egy pénzérmével, kulccsal addig karcolja az üveget, míg kirajzolódik valami jel. Ez lesz az ő jele! – világosodik meg, s ellenállhatatlan vágyat érez, hogy sok kis „jelet” hagyjon a Földön. Festékszóró flakont, alkoholos filcet vásárol és először félreeső zugokban, majd egyre feltűnőbb helyeken „alkot”. Az „alkotó kreativitást” megirigylik mások is és ettől egyes városrészek utcái mocskosakká válnak. Igen, mert egy ilyen környezetben az emberek könnyebben dobják el a szemetet, csikket; ha sürgős, a szükségüket is elvégzik a kapualjban (ők is és kutyáik is); hánynak is, betörik az ablakokat. Hiszen senkié! Nincs házmester, de nincs „sarki rendőr” sem. (Kopeczki néni: „Rakd el kisfiam, mert mindjárt kimegyek és a húsvágó bárddal könnyítek rajtad.”) S legfőképpen nincs belső igény, és nincs közösség, amely megálljt parancsolna.
Így aztán a nebuló felbátorodik. Összefirkálja az összes míves kandelábert a belvárosban. „Ha ezt lehet, én is felragasztom” – gondolja más és tele ragasztja a lámpavasakat hirdetésekkel. „Kiadó lakás…” És jönnek a festékszórós betyárok. Minél szebb az építmény – minél tisztább, újabb –, annál nagyobb a dicsőség bemocskolni. (Vajon összejönnek ezek időnként? „Láttad a tegemet a Margit hídon?! Az semmi: fent a tetőnél a Károly körúton! És az enyémet a római vízvezetéken? Ez se semmi.” Vajon elismerően csettintenek ilyenkor?) Ezek azok, akik aztán letörnek egy darabot a szoborból, keresztet a koronából, ellopják a lándzsát Pallasz Athénétől, széttörik a padokat, betörik az ablakokat, kitapossák (vagy hazaviszik) a virágokat. S ha ilyen a város, ide „költöznek” a hajléktalanok.
Van egy útvonal amerre gyakran járok, ott még küzdenek a rongálókkal. Nem tudom kik: a kormány vagy az ellenzéki önkormányzat? Nem is érdekel. Együtt kellene. Össze szorul a szívem, ha jövök a Vízivárosból: vajon milyen lesz a gyönyörűen felújított Margit híd? És a legtöbbször ott az ocsmány firka. Nem ugyanaz, mint egy hete, azt eltávolították. Újabb. A Zichy-kastély a Szentlélek téren. Szépen restaurálták a HÉV megálló felé is. Kamera is van. Néhány hónapig ki is tartott a fehér fal, de ma már foglalja el a megállót a mocsok. A római vízvezetéket évtizedek óta védik. Jön a bunkó, firkál, de még van erő rendbe tenni. Ki fárad el előbb, ez a kérdés. Ugyanígy a vasúti megálló Aquincumnál. Újra és újra összefirkálja a tuskó. Újra és újra megpróbálják rendbe tenni. Mert ha az elhanyagoltság vesz erőt a dolgokon, biztosan széttörik a liftet (a mozgássérülteknek készült), a menetrendet mutató digitális rendszert, aztán a padokat, végül a síneket is elviszik. Ilyen helyeken aztán már nem kaszálnak, a gaz benő mindent. De hiszen az egész országgal fél évszázadon át.
Ennek az egész mocsok-áradatnak éppen ez a következménye, hogy szabadon rongálhatsz – a rongálás is alapvető emberi jog –, s ha már eléggé megrongáltad, haza is viheted. Ha nem is te, de valaki. Senki nem szól egy szót sem, mert nem az övé. Szerencsére a Margit hidat, a vasúti megállót, a római vízvezetéket még valakik a nevünkben őrzik. Vigyáznak rá. Ez jól van így. De nem elég. A rongálásnak gátat kell szabni. Erre vannak a törvények, erre van az állam, sőt még az önkormányzat is. De legfőképpen erre kellene, hogy ösztönözzön a közönnyel szembeni társadalmi szolidaritás. Sokkal jobban járunk, ha amink van, azt óvjuk, karban tartjuk, megbecsüljük, mintha hagyjuk lepusztulni, s aztán a semmiből próbáljuk újrateremteni. Ehhez kellenek a világos, átlátható tulajdonosi viszonyok. Jól működő államokban és helyes értékrendű társadalmakban semmi nem pusztul el, legfeljebb megújul. Kivétel, ha háború vagy ideológiai téboly rongál. Sajnos nekünk ebből is, abból is bőven kijutott. Néha úgy érzem messze a legtöbb kárt nálunk okozták. Főleg mentális szinten.
A háborús pusztítást nem sikerült elkerülni. Aki erre járt – jópáran voltak – mind pusztított, rabolt, rombolt. Engem viszont az a magyar mentalitás érdekel, amely ezután ütötte fel a fejét. Erőltetett lenne a festékpatronos, kapualjba vizelő, virágot kitaposó mentalitást 1945-ből eredeztetni, de mégis lehet ebben valami. Akkor felbuzgott a pusztító „szabadság”. Nem akarok én most a „fényes szellők” nemzedékével előállni. Sokan maguk is beletörtek a nagy lelkesedésbe és kiábrándulásba. Engem a pusztítás, a rongálás, a mocsok szabadsága érdekel. S ami ezzel jár, a megalkuvásé, meghunyászkodásé, az igénytelenségé, a nemtörődömségé. A félrefordított tekinteteké. Mert ez a kölcsönhatás itt van velünk most is, s annál feltűnőbb, hogy itt van a szépítő, építő szándék is. Itt van az igényesség, a kicsinyességgel szemben a nagyvonalúság, a „jó gazda” szelleme is. Melyik áll jobban? Nincs lezárva.
Ismerjük a gyönyörűen felújított, megújított belső városrészeket, de ismerünk Budapestnek olyan részeit, amelyek lehetnének Mogadishuban vagy a Harlemben. Melyik terjeszkedik? Na ez múlik azon, hogy milyen a társadalom értékítélete, igényessége. Könnyű lenne rávágni: ez meg az oktatáson múlik! Igen, igaz is, de az oktatással szemben olyan ellenerők termettek, amelyekhez képest az ötven vagy száz évvel ezelőtti „vagányság” kedves csínytevésnek számít. A legerősebb ellenerő magának a nevelésnek, tanításnak az ellehetetlenülése. Nagy csoda és nagy tisztelet jár érte tanárnak, diáknak, szülőnek, hogy még mindig a legjobbak között vagyunk a világon. Matematikából, biológiából, nyelvekből, számos tantárgyból. Az igazi mégis az lenne, ha egyetlen egy bunkó sem kerülne ki az iskolából, aki festékszóróval, bicskával kíván jelet hagyni a bolygón. Kis bunkóból lesz a nagy bunkó, aki aztán majd gondolkodás nélkül tarolja le a réteket. Ha megteheti?!
Csak itt felénk. Évtizedekig pusztultak a házak, szállók, üdülők. Kisajátították a festékpatronos vandálok, majd a mindent elpusztító bentlakók. Áradt a bűz, folyt az ürülék. A természet is visszahódította a magáét. S aztán, mikor már az „ingatlan” ára lenullázódott, elkezdték előlről az építkezést. Az egyik már majdnem kész, a másik – ugyanezt az utat járja –, mindjárt összeomlik. A gátat rég elszabotálták, a meglévőt száz helyen átvágták. Pedig – most szólok –, ahogy jött az aszály, jönni fog az árvíz is. Szeretem a csónakházakat. Van még néhány. Srácok görnyedve cipelik a vállukon a kajakokat, kenukat. Ha visszaértek a csónakokat le kell ápolni. Rendben eltenni. Ez a szabály. Senki nem kérdőjelezi meg, pedig fárasztó az evezés után. Ahogy a tornászoknak, kézilabdázóknak, úszóknak eszébe sem jut edzés után a „jelüket” felfirkálni” a falra. Van nevük, van céljuk, s az a név – így tudják – valamikor önmagáért beszél majd. Épp így a zenészpalánták, a festőnövendékek, de az asztalos vagy lakatos tanulók is. Az az asztal, az a kerítés lesz a védjegyük. Fodrászoknak egy különleges vágás, frizura; gazdáknak a legjobbakkal versengő hús, szalámi, bor, sajt; kutatóknak egy új szemléletű felismerés, tanároknak egy tehetséges, sikeres diák. Kertészeknek egy szép park, kőműveseknek a Margit híd – s most remélem a Lánchíd – egy-egy jól sikerült részlete. Buszsofőrnek, hogy percre pontosan érkezzen, úszómesternek, hogy soha senki ne legyen veszélyben a medencében, rendőrnek, hogy időben ott legyen, ahol kell, határőrnek, hogy illetéktelen be ne törhessen; írónak, hogy a tehetségét nemzete ellen ne fordítsa.
Hallom a hírt, hogy fiatal tüntetők között politikusok festékes flakonokat osztogatnak, s ők nagy buzgalommal jeleket firkálnak az Erzsébet hídra. Terentius szomorúan bólint? „In eodem luto baesitare.” (Ugyanabban a mocsokban heverni.)
A szerző történész