Évforduló

Egy barátomnak és kedves feleségének nemrég volt az ötvenedik házassági évfordulója. Egy pohár bor mellett boldogan mesélt a családi körben tartott ünnepről. Az esküvőjük Szent István-nap előestéjén volt. A huszonötödik évfordulójukon az eskető pap azzal kezdte a beszédét, hogy a tiszteletükre fel van lobogózva az ország. Volt ebben valami jelképszerű: a házasságkötésük és a nemzeti lét valami titokzatos és mégis kézzelfogható módon összekapcsolódott. Azt mondta nekem, ha lehet, név nélkül (barátaim szemérmes emberek) írjak erről. A kérdésemre, hogy „Miért?”, így válaszolt: „Mert a házasság – még a rosszul végződő is – a legszemélyesebb közügy és a legközösségibb magánügy. Szó sincs róla, hogy magánügy volna.” Azt mesélte, hogy a jegyesoktatásukat végző pap elmagyarázta, hogy „a házasság különleges szentség, amelyet a házasfelek szolgáltatnak ki egymásnak, vagyis ajándékozzák meg egymást vele, a pap – rajta keresztül az egyház – és a részt vevő rokonság, barátok csak a tanúk. Vagyis már ebben is benne van a közügy és magánügy összekapcsolódása.”

Több mint ötven éve ismerem őket. A házasságuk nem volt egyszerű, sok nehézség és a tragédia szele is meglegyintette őket: súlyos betegség, egzisztenciális gondok kísérték közös életüket. Ráadásul nemigen láttam ennyire különböző két embert: egyikük falusi, másikuk városi gyökerekkel rendelkezik, az asszony visszahúzódó, kerüli a nyilvánosságot, a férj közéleti szerepet vállalt, ő ráadásul a nehézségeken munkamániával próbált úrrá lenni. Közös élettörténetük a különbözőségük elfogadásának a története, amelyben kudarcok, elhidegülés és elfogadás, kiengesztelődés váltogatta egymást. Ezt ő úgy magyarázta a beszélgetésünk során, hogy „az ember nem a vele azonoshoz, hanem a tőle teljességgel különbözőhöz vonzódik, majd megküzd ezzel az együttélésük során. Ez nem összecsiszolódás – mondta –, hanem egy állandó készenlét, leginkább önmagunk legyőzése, nem a másiké”.

Megkérdeztem, hogy zajlott az ötvenedik évfordulótok? „Már az előkészületek izgalmasak voltak, mert a feleségem egy csendes, visszafogott ünnepet akart, illetve leginkább egy szűk körű megemlékezést, én viszont a fél évszázados évfordulóhoz méltó ünnepet: az ötven év összefoglalását és új kezdetet egyben. A gyermekeink és az unokáink partnerek voltak. Még a cserfes kis leányunokánk is tudott titkot tartani.” Az ünnep augusztus 20-hoz kapcsolódva háromnaposra sikeredett. Barátom elmesélte, hogy az első nap, az esküvő napján fel akartak szállni a városligeti léggömbbel, de ez nem sikerült a rossz idő miatt. Számára – romantikus lélek – a százötven méter magasra emelkedés a közös életük metaforája, mintegy összefoglalása lett volna, így fogalmazott: „A magasba törés kifejezi számomra, hogy a közös életünknek – minden nehézség ellenére – van egy felfelé mutató dimenziója. Kifejezheti azt, hogy nemcsak lent, a mindennapok taposómalmában folyik az életünk, hanem magasabb szférákban is. El fogunk menni hamarosan, várom, hogy valóban ezeket fogjuk-e átélni, vagy esetleg még többet is.”

Ezután elmentek vacsorázni – ahogy mesélte tovább. A finom ételeken kívül itt is volt egy váratlan meglepetés: egy ének, ami az étteremben csendült fel, decens, halk módon, Zorán és Tompos Kátya Esküvő című dala. „Szíven ütött mindkettőnket, volt néhány sora, ami pont akkor és pont ott volt fontos és kifejező.” Néhányat külön megemlített: „…a törmelék majd csak összenő, / S minden újra él, minden újra nő. / Jó, ha lobognak még a gyertyák, / Mert ha nem látunk, kétkedünk.” És a legszebb szerinte, mely a kánai menyegzőt, Jézus csodáját idézi: „Hívtak Téged is, így az illendő, / Mert az esküvő így lesz esküvő, / Sorra adják fel mind a józanok, / Mert a tiszta víz borrá változott.” Mire hazaértek, egy kerti hintaágy fogadta őket, meglepetésképpen, abban a kertben, amit annyira szeretnek, és ezzel a kert új nézete született számukra.

Másnap abban a kápolnában vettek részt szentmisén, ahol az esküvőjük – és a szüleié is – volt. A mise értük szólt, tele bensőséges és szeretetteljes gesztusokkal. A barátom így beszélt erről: „Különösen a szentbeszéd volt annyira találó, mintha a pap régóta ismert volna minket. Szent Bernát elmélkedése az abszolút, isteni és az emberi – házastársi – szeretet közötti különbségről szólt, szinte az elmúlt ötven évünkre célozva: »Mi lesz tehát ezek után? Vajon meghiúsul és teljesen semmivé lesz a menyasszony kívánsága, az epekedő lélek vágyakozása, a szerelmes lángolása, a bizakodó reménysége, mert nem képes lépést tartani a futásban az óriással (az Istennel), vagy nem tud édességben versenyre kelni a lépesmézzel, szelídségben a báránnyal, tisztaságban a liliommal, tündöklésben a napsugárral és szeretetben azzal, aki maga a Szeretet? Nem! Mert ha kevésbé szeret is a teremtmény, mert ő kevesebb, mégis ha egész lényével szeret, semmi sem hiányzik ott, ahol ott van az egész, így szeretni már annyit jelent, mint házastársként élni. Mert nem szerethetne így, ha jegyese kevésbé szeretné. A kettőnek kölcsönös egyetértése alapján teljes és tökéletes lesz a házassági kötelék. Ki kételkedik abban, hogy az emberi lelket az Ige előbb szerette, és sokkal jobban szerette?«” Így reflektált a barátom erre: „Az elkövetkező évekre, évtizedekre kaptunk útravalót.”

A barátom felidézte még azt a sok-sok ajándékot, amit a gyerekektől, unokáktól kaptak, különösen azokat a jeleneteket, amelyekben felidézték azt, hogy milyennek látják őket. „Úgy adták ezeket elő, hogy potyogott a könnyünk a nevetéstől. A gyerekek, unokák látnak, ismernek minket, még ha azt gondoljuk is, hogy rejtve maradunk előttük.”

Megkérdeztem tőle, hogy mi adott erőt, mi jelentett erőforrást az ötvenévnyi házasságukhoz? Így felelt, láthatóan jól meggondolta már magában ezt a kérdést: „A házasságunk élettörténete már önmagában erőforrás. Az első szerelmes találkozásunk olyan nagy szellemi-testi-lelki önmagunkra és egymásra találás, hogy ez önmagában forrásként működött és működik ma is. Közös életünk későbbi szakaszában erre a kezdeti időre – benne az udvarlás időszakára is – visszatekintve nyerhettünk erőt a továbbhaladáshoz. A házasságunk folyamatos – észrevétlen és öntudatlan – építése történetiségében benne a csalódások feldolgozása, a szeretet melletti ismételt döntések építőkövekké váltak. A gyermekeink, majd az unokáink születése mind-mind olyan pillanat volt, amiből erőt meríthettünk! És őrizzük az első mozdulataikat, első szavaikat, lépéseiket, ezek belénk nőttek!”

„Mi lesz ezután, mert mintha valamiféle befejezettségről szólnál?” – kérdeztem. Így válaszolt: „Azt a kijelentést, hogy az együtt megöregedés művészet, csak mostanában kezdem megérteni. Nem tudom, hogy mennyi időnk van még együtt, de azt mindenképpen érzem, amit egy vers néhány sora annyira kifejez: »A maradék idő már nem eladó.«” Megkérdeztem tőle, hogy elmondtad ezt a verset a feleségednek? „Igen elmondtam, ezt a sort kértem, hogy ő olvassa fel.”

Közben beesteledett. A borunk elfogyott, mindketten hosszan hallgattuk a város messziről szűrődő zaját. Megajándékozottnak éreztem magam, azt érzékeltem, hogy azzal, hogy elmondta, újból átélte az ünnepet, sőt a megelőző ötven évet is…

A szerző építész, volt országgyűlési képviselő