„Itt volna az ideje, hogy megírjam az életrajzi jegyzeteimet” – mondta J. Károly a büfés Eszternek. Hozzátette, hogy biztosan nem lesz hosszú, túl sok minden nem történt vele, és talán értelme sem volna, mert ugyan ki olvasná el. Nincs egyetlen élő rokona sem, és nem politikus, nem szerepel a bulvárlapokban, hogy hír legyen még abból is, ha egyszer megáll egy italmérés előtt azon gondolkodva, hogy megigyon-e egy sört.
„Én elolvasnám – mondta Eszter, és csipkelődve kérdezte: – Ugye nemcsak a teknőséről fog írni benne?”
J. Károly elpirult, előbb a fülénél, aztán az egész homlokán, ami egyre nagyobb helyet követelt a fején, tekintve, hogy kopaszsága az évei számával exponenciálisan növekedett. Ez a fizetéséről nem volt elmondható, mert a „minél nagyobb, annál gyorsabban növekszik” tétel már csak a „minél nagyobb” hiányában sem érvényesülhetett, ellentétben az inflációval és az emberi ostobasággal.
„Tulajdonképpen arról írnék, hogy mit gondolok a világról – válaszolta J. Károly. – Persze Karcsit is belevenném, lesz egy bekezdés arról, hogyan gondolkodik egy teknős. Egy másikban pedig Eszterről is írnék.”
„Szóval egy kalap alá vesz a teknőssel?” – incselkedett a nő, és megkérdezte, hogy J. Károly szerint ő hogyan gondolkodik.
J. Károly nem tudott rá válaszolni, mert mostanában olyan vicceket olvasott, melyek a férfiak és a nők eltérő észjárásából gyártottak poénokat, neki azonban még nem volt módja kitapasztalni a büfés Eszter eltérő észjárását. A viccek egyébként is vagy eltúlozzák, vagy semmibe veszik a valóságot. Ezt onnan tudja, hogy az energiaválság kezeléséről is születtek már olyan viccek, melyek a női lélek és a gazdasági összeomlás közé tettek egyenlőségjelet, mondván, hogy ezt a kettőt csak a káoszelmélet kutatói látják világosan.
Az igazat megvallva, J. Károlynak hiányzott az eltérő észjárás, mert ugye Karcsinak is más a gondolkodása, és főzni sem tud, ha viszont kiderülne, hogy Eszter sem tud, ő legalább aggódna érte, hogy J. Károlynak van-e mit ennie, a teknőst viszont nem jellemzi az aggódás.
„Inkább tanácsot kérnék, hogyan kezdjek bele” – kerülte ki a választ J. Károly.
„Először sorolja fel az életrajzi adatait és a kompetenciákat – kezdte Eszter a tanácsokat, közben kiszolgálta a takarítóbrigád főnökét, aki soha nem takarít, csak ellenőriz. – Mivel nem állást keres, érettségi helyett ne diplomát írjon, nyelvtudása nincs, bár tanult, nem logisztikai vezető, hanem levélelosztó, empatikus helyett írja azt, hogy bátortalan, az érdeklődő és nyitott jelzőket cserélje le tájékozatlanra és naivra, de a romantikus alkatot meghagyhatja. Aztán jöhetnek a gondolatai a világról. Higgye el, ide bármit ír, az emberiség kisebbik felébe fog tartozni.”
J. Károly egyetértett a büfés Eszterrel, bár ebből a felsorolásból azt gyanította, hogy magánéleti tapasztalatai ezután is csak a teknőssel való együttéléséből származhatnak.
„Akkor leírom, hogy elszomorít a durva beszéd, az örökös bántás, hogy az emberek ok nélkül esnek neki a másiknak, és azt élvezik, ha belegázolnak az önérzetébe, akár ismerik az illetőt, akár nem. Vajon miért nem tisztelik a másikat, miért jelent élvezetet valakinek, ha másokat megalapozatlanul vádolhat és gyalázkodhat?”
„Látja, Károly, az élete már most is csupa kérdés! – mondta Eszter. – Ha így halad, egészen érdekesek lesznek az életrajzi jegyzetei. Írja bele azt is, hogy a barátnője szerint azért durvultak el ennyire az emberek, mert nem képesek magukkal szembenézni. Önvédelem az egész. Ha tükörbe néznének, nem tudnák elviselni magukat. Ezért belerúgnak inkább másba.”
J. Károly megköszönte a tanácsokat, aztán sietett az irodája felé, nehogy elfelejtse, miket mondott Eszter. A lépcsőfordulóban aztán megállt egy pillanatra. Tényleg azt mondta, hogy „a barátnője szerint”?
A szerző irodalomtörténész