Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

Házkutatás

Kétperces

Az ügynök első ránézésre egy kezdetleges Sztálin-képmáshoz hasonlított. Mikor J. Károly ajtót nyitott, az ügynök azt mondta, hogy házkutatást fognak tartani, a mögötte álló köpcös kopasz pedig egy iratot lobogtatott a kezében.

A papír sarkában egy embléma villant föl, kék alapon sárga csillagok, ám az is meglehet, hogy hamisítvány volt, az eredeti végzés pedig vagy nem is létezett, vagy a betolakodók kicserélték. J. Károly egyébként sem tudta volna elolvasni, hogy mi áll rajta, mert angolul volt.

„Mégis mit keresnek” – ocsúdott föl J. Károly, de azok már a kisebbik szobában nyitogatták a dobozokat, amelyektől szinte már mozdulni is alig lehetett, és tartalmuk az elmúlt tizennyolc év fölösleges vágyairól szólt. Ennyi idő kell ahhoz, hogy valaki nagykorú legyen. És hogy ennyi doboz összegyűljön.

Léteznek viszont olyan szülők, akik meglehetősen sajátos módon kezelik a nagykorúságot. „Eddig én adtam a zsebpénzt, most majd elveszem tőled a fizetést. És ha tudnád, hogy milyen sokba került a taníttatásod, ami még nem is ért véget, mert a java még csak most jön, nem követelnéd annyira az önállóságot!” – mondogatják, közben azon sopánkodnak, hogy régen láttak egy igazi szivárványt. Mármint az égen, mert se szeri, se száma azoknak a cégeknek és intézményeknek, embereknek és épületeknek, melyek szivárványszínbe öltöznek.

„Addig jó, amíg nem tudja!” – válaszolt a kezdetleges Sztálin-képmás a „mit keresnek” kérdésre. „De ne aggódjon, megtaláljuk!” – tette hozzá a köpcös kopasz, és olyan fenyegetően nézett el J. Károly feje fölött, hogy a virágcsendélet leesett a falról, egyenesen Karcsi nyitott terráriumába. A teknős odamászott, hogy megnézze vagy megkóstolja, de úgy tűnt, nem ízlett neki, mert visszahúzódott a másik sarokba.

„Nem kellene egy független hatósági tanú is?” – vetette föl J. Károly, mert úgy rémlett neki, a házkutatás szabályosságát valakinek ellenőrizni szokás, nehogy épp az ügynökök csempésszék be az egyik dobozba azt, amit keresnek.

„Már meg is van a rasszista irat!” – emelt le a dobozok takarásától szabadult polcról a kezdetleges Sztálin-képmás egy régi Bibliát, ami J. Károly nagymamájáé volt. J. Károly még nem volt nagykorú, amikor megkapta a Bibliát, a nagymamája pedig azt a jó tanácsot hagyta neki, hogy mindig tartsa be a Tízparancsolatot.

Törekedett is rá, nem volt túl nehéz, és nem értette, hogy miért jelent ez sok embernek olyan nagy gondot. Mint ahogy azt sem értette, miért volna rasszista irat a Biblia.

„Ezt fel fogjuk használni maga ellen a tárgyaláson” – mondta vészjósló hangon a köpcös kopasz, és a foga közül odasercintett a küszöbre. „Fel bizony, azt a kutyafáját!” – bólogatott kéjesen a kezdetleges Sztálin-képmás, közben J. Károly orra alá nyomott egy másik iratot. Ugyanolyan embléma volt rajta, mint az előző papíron. „Írja alá! – utasította J. Károlyt. – Ezzel beismeri, hogy megszegte a közösségi jogokat.”

J. Károly azt mondta, hogy nem írja alá, mert nem követett el semmit, különben is szereti a hazáját. „Akkor lefoglaljuk a lakását” – jelentette ki a kezdetleges Sztálin-képmás, majd kiszólt a folyosóra: „Jöhetnek, fiúk, kezdhetik a pakolást! Ezt a renitens tagot meg rabosítjuk. Még hogy Isten és haza…” – motyogta magában, s közben az épp szétesőben lévő családjára gondolt.

A szerző irodalomtörténész